Régi megfigyelés, hogy minél nagyobb a jólét, annál kisebb a hála. Minél nagyobb a szükség, annál nagyobb a hála érzése mindazért a sok kicsiért is, amit az élet minden nehézség ellenére felkínál.
Mintha nem tanulnánk saját hibáinkból, olyan sok minden átjön, átsejlik, – generációk sora adja át a tudást a régmúltból… a hálát mégis EGYÉNKÉNT kell elsősorban megélnie, önmagában fellelnie, azt magában növesztenie mindenkinek és a kellő időben élni vele.
Ám az is jó, ha csak csendben, magunkban dédelgetjük, mint egy drága kincset. Egy olyan adományt, ami gazdagabbá teszi az emberi lelket.
Tegyük a kezünket a szívünkre! Mikor voltunk úgy istenigazából hálás valamiért? Képesek vagyunk a hála érzésére? Jön azonnal, keresnünk se kell vagy épp ellenkezőleg, a hála érzése ritka vendég a lelkünkben?
Mert tapasztalat: kérni hamarabb megtanulunk mindannyian. Hamarabb megtanulunk emberként könyörögni, hogy legyen jobb, szebb, könnyebb az életünk. De amikor megkapjuk a könnyebbséget, amikor ajándékokkal halmoz el az élet, amikor sikerek jönnek, elismerések, bókok és jutalmak…. akkor valahogy nehezebben fordulunk oda, ahonnan mindez bőséggel érkezik.
Mintha a világ a materiális javak felé fordulásával, a tárgyak halmozásával elvesztette volna a hála érzésének jelentőségét valahol félúton. Mintha mi emberek a profánabb életfilozófia mellett elfelejtettük volna a fontos, a rendszeres és ŐSZINTE hálaadást mindazért, amit kaptunk az élettől.
Hálásak vagyunk a puszta életünkért? Sokan igen, sokan meg alig gondolnak azzal, hogy mindez nem magától értetődő. Ahogy nem magától értetődő a betevő falat, a tiszta levegő, meg a tiszta ivóvíz sem.
Olyan sok mindenért lehetünk, lehetnénk hálásak, ez az anyag nem ad teret arra, hogy mindent felsoroljunk. És nem is kell. A hálát tényleg magának kell önmagában mindenkinek fellelnie és azzal adott alkalmakkor tiszta szívvel élnie.
Sok ember számára a hálát imával a legmagasztosabb kiterjesztenie a világ felé. És igen, imával is megköszönhetjük a sok jót, amit adott a létezés, ahogy jóra fordul a sorsunk kereke. Imával adhatunk hálát egy gyógyulás okán, a párkapcsolatért, a családért, a gyerekeinkért.
Amikor azt gondoljuk, hogy a hála az megköveteli az ünnepi alkalmakat, akkor tévedünk. A hála gyakorlására bármilyen hétköznapi pillanat alkalmas.
Közvetlenül akkor is, ha valaki jót tett velünk, de fel is idézhetjük – akár sorban állás közben is – amíg a sorunkra várunk azt, hogy mi mindenért lehetünk hálásak. Mennyivel tisztább, üdítőbb, felszabadítóbb lehet úgy az az öt percnyi várakozás, ha közben megengedjük magunknak, hogy egész lelkünket hála töltse el. Pedig abban az öt percben máskor meglehet azon bosszankdnánk, milyen hosszú a sor, minek kellett már megint idejönnünk, mennyi pénzbe kerül….
Óriási a különbség lelki tekintetben a két „sorban-állás” között. De mindez szinte közvetlenül kivetül a fizikai síkba is. Mert öt perc hálagyakorlás után kedvesebben szólunk a másik emberhez, megengedőbbek, toleránsabbak vagyunk. Odaadóbbak, figyelmesebbek. Jobb emberek. Jobb emberek annál, mint amikor végigdühöngjük a sorban-állást és aztán jól beszólunk valamit a mellettünk állónak, az ügyintézőnek, vagy hazavisszük a sértettségünket és haragunkat a párunkhoz és őt bántjuk bután.
Hálát kifejezni oly egyszerű, érdemes sokszor élni az alkalommal. Sokszor mondani azt, hogy KÖSZÖNÖM. Vagy tisztán kimondani azt, hogy hálás vagyok ezért és ezért és mindig is hálás leszek.
Mi ezen a csodás napon, a HÁLA VILÁGNAPJÁN nem kívánhatunk mást, mint hogy sose múljon el a hála senkiből. Mi is hálásak vagyunk- már csak azért is, hogy volt türelem végigolvasni a háláról szóló írásunkat. Már ezért is, és ezernyi más dolog miatt is pont ebben a pillanatban hatalmas hálát érzünk és megosztjuk mindenkivel.
