1965-ben Hawaii szigetén, egy ENSZ találkozón fogalmazták meg, hogy meg kell becsülnünk mindazt a jót, amely ebben a világban minket körbevesz. Akkor fogalmazták meg azt is, hogy a hálát, amit ezekért a csodás dolgokért érzünk, meg kell ünnepelnünk. Ez a nap a Hála Világnapja, és 1965 óta szeptember 21-én ünnepeljük ezt az érzelmet.
Azt mondják, a hála az egyik legnehezebb érzelem, mert teherré válhat az emberi kapcsolatokban, ha valaki nem tudja, hogyan fejezze ki háláját a másiknak. De a hála nem gyakori vendég a saját életünkben sem. Mintha természetes lenne minden, amit kapunk, sőt jár nekünk minden, ami jó. Pedig bármit is adott az élet, egy pillanat alatt odaveszhet.
Kár minden egyértelműnek tekintett, közönyös percért, amikor képtelenek vagyunk értékelni, megköszönni, hálásnak lenni azért, amit kaptunk, amit magunkénak tudhatunk.
Mutatjuk, mire gondolunk:
Állunk este a mosogatónál és morgunk, mert halomban a koszos edény, a maradékot is be kell csomagolni, de tele a hűtő, nincs hova pakolni.
Morgunk azért, mert szennyessel teli a fürdőszoba, de a szárítón is áll a ruha, még be se száradt az előző mosás, hova tegyük a teregetést.
Állunk a dugóban, morgunk, mert percek óta nem mozdult a sor, tapodtad se haladunk sehova. Anyánk vár és teli vagyunk bűntudattal, mert miatta állunk a dugóba és ezért rá haragszunk. Mert ha nem hív is tudjuk, fáj neki, ha távol maradunk.
Állunk a gyerek szobájában, tele vagyunk haraggal, mert rendetlen a szoba, rossz jegyet hozott és még vissza is felesel.
Állunk a tükör előtt, a hasunkat nézzük, a plusz kilókat rajta, meztelen bőrünket, amelyre csíkokat húzott a várandósság, meg jönnek a ráncok is. Telik az idő.
De miért is?
Miért leszünk dühösek magunkra, a helyzetre, miért leszünk dühösek szeretteinkre? Miért nem tudjuk hálával teli szívvel MÁSKÉNT látni az életünket?
Miért születik meg a szívünkben előbb a morgás meg a düh, a szeretet, a köszönet és a hála előtt. Miért csak akkor vesszük észre a rengeteg áldást, az élet bőkezű ajándékait, amikor elveszítjük azokat, vagy amikor majdnem elveszítjük mindazt, amt olyan kevésre értékelünk.
Mert az életet láthatnánk így is:
Állunk a mosogatónál és hálával teli szívvel szemléljük a vacsoraasztalt. Hálával, mert volt és van mit enni, tele a hűtőszekrény és a családnak ízlett a vacsora. Nem baj, ha nem fér el a maradék, mert van mit adnunk másnak is. Hálásak vagyunk, amiért mi adhatunk.
Állunk a fürdőszobában, szennyessel teli a kosár és mi hálásak vagyunk, mert van mit magunkra öltetni, van fürdőnk, sőt mosógépünk is. És van családunk, akikre moshatunk.
Állunk a dugóban és hálásak vagyunk, mert van autónk és él még az édesanyánk, akihez igyekezhetünk.
Állunk a gyerek szobájában és hálásak vagyunk, hogy van gyermekünk, hogy életet tudtunk adni és hálásak azért, mert visszafelesel ugyan, de látjuk, milyen életrevaló, milyen okos- még érvelni is tud.
Állunk a tükör előtt, nézzük a hasunkat és szeretettel telten megsimogatjuk. Mert ott lelt fészket a gyerek, akiért hálásak vagyunk.
Ez a has, ez a háj, ez a bőr védte őt.
Ez a test szenvedte világra az életet. És ezért, amíg csak élni, gondolkodni, érezni tudunk….. hálásak vagyunk.
