Vajon csak olyan dolgokat, mint az orrunk formája, a szemünk színe és a természetünk örököljük a nagymamánktól, vagy azt is, hogy mit szeretünk csinálni, mihez vonzódunk?

Nem tudom, mit mond a tudomány, de az biztos, hogy számomra nem volt varázslatosabb gyerekkoromban, mint a varrónő nagymamám által a kamra egyik szekrényébe bezsúfolt, szappantól illatozó, ezerféle színű, mintájú anyag-, gomb- és fonalkavalkád.

A mai napig emlékszem milyen nehezen lehetett beerőltetni az ajtót a helyére és milyen panaszosan nyikorgott, amíg végül sikerült. Annyi gomb, fonal, anyag és zippzár volt benne, hogy a Harry Potter féle tágítóbűbájra lett volna szükség, ahhoz, hogy elférjenek.

Nincsenek nagyon emlékeim arról, hogy az anyai nagymamám főzött vagy sütött volna valami különlegesen finomat. Őszintén szólva ki nem állhatta a konyhát. A háború után három gyereket kellett etetnie jóformán a semmiből és ezért annyira elege lett a sütés–főzésből, hogy az ő szavait idézve: “Ha ellopnák a konyhát, én ugyan egy lépést se tennék utána!”. A legtöbb, amire hajlandó volt, a hétvégén anyukám által főzött pörkölt felöntése vízzel, amit némi forralás után hétfőn gulyáslevesként tálalt nekem. Amikor már nagyon édességhiányom volt a délutáni tanulás közben, akkor arra azért rá lehetett venni egy kis cukkolás után, hogy a mirelit nudlit megforgassa némi pirított zsemlemorzsában.

Bár nem főzött, nekem voltak a legklasszabb farsangi jelmezeim, amelyeket a szüleim ötletei alapján varrt meg. Voltam pók, óriás potrohhal és egy hatalmas hálóval a hátamon, gyáva oroszlán egy pecséttel a fenekemen, amellyel Óz garantálta, hogy senkit nem bántok. És nekem volt a legszebb arany miniszoknyám a szalagavatómon a mambóhoz.

Mama mindig mondta anyunak is és nekem is, hogy tanuljunk meg varrni, mert mi lesz velünk, ha ő már nem lesz és zippzárt kell cserélni? Mi persze könnyelműen vettük a dolgot és nem tanultunk meg varrni. Ellenben, nem sokkal azután, hogy meghalt elkezdtem vonzódni a gobelinekhez és mindenhez, ami aprólékos munkával fonalból készül. Én magam is készítettem több gobelin képet, nemrég pedig megtanultam horgolni is. Imádom a színes fonalakat és hihetetlen érzés, amikor felkerül a falra egy több száz óra munkával elkészített kép vagy horgolt falvédő.

Az apai nagymamámnak nem volt kincseket rejtő szekrénye, volt viszont egy varázskonyhája, ahonnan a legfinomabb vadas, a legomlósabb csokis diótorta és palacsinta került az asztalra minden hétvégén. Már többen próbálkoztak – az ő receptje alapján – de olyan csokis-diótortát, amit ő tudott sütni, senki nem tud azóta sem.

Engem eléggé fiúsan neveltek, a főzést, sütést igencsak megkésve kezdtem el, de az utóbbi években nagyon-nagyon megszerettem. A mami – mert így különböztettem meg őt az anyai nagymamámtól – amellett, hogy remek szakács, kivételesen kreatív ember is volt. Mindig gyönyörű dekorációval lepett meg minket ünnepekkor – a mai napig emlékszem a hangulatos gyertyákra a komódon, meg a habcsók hattyúkra és az általa megálmodott papírdíszekre a fenyőfán. Ezek a gondosan őrizgetett alkotások teljesen elvarázsoltak gyerekként és karácsonyról karácsonyra kerestem őket a tekintetemmel, miközben a Csendes éjt énekeltük a fa alatt. Azt hiszem, hogy a lakberendezés és dekorálás iránti szenvedélyemet bizony tőle “örököltem”. Nemrég édesapám azt mondta, hogy olyan kreatív vagyok, mint a mami volt, ez pedig számomra hatalmas elismerés.

Ha kicsit távolabbról megnézzük a dolgot, akkor semmi mást nem csinálok, mint olyan hobbikat választok, amelyekkel emlékezem erre a két teljesen különböző, de egyformán csodálatos nagyszülőre. És amelyekkel talán a hiányérzetemet is enyhítem egy kicsit…

Végülis a színes fonalakból készült ilyen-olyan lakásdekorációim nem mások, mint a két nagymama tevékenységeinek közös halmazaként létrejött alkotások. A csokis diótortával pedig addig kísérletezem majd, amíg nem sikerül olyan finomra, mint a mamié!

Szerző: Eszter

Nagymama
Nagymama
Nagymama
Nagymama
Share