Kevés olyan „ember” (személy? figura? jelkép?) létezik, aki körül akkora a katyvasz, mint a Mikulás. Látjátok, én például így nevezem, de gyerekkoromban hozzánk a Télapó járt, mások Szent Miklósnak hívják, hogy külföldi neveit egyelőre ne is említsem. Egy keresztény szent, egy néphagyomány által őrzött figura, és egy szocialista rendszerbe illeszkedő kedves öregúr kavarodik itt egyetlen alakban.
Eredetileg piros a palástja (manapság már fehér prém díszíti), bár láttam én már Waldorf oviban lila színűt is. Fején alapból püspöksüveg van, ami mára piros, bojtos sipkává változott. Kezében pásztorbot (ez mostanra sokszor elmarad), hátán a puttony, ami manapság inkább egy nagy zsák.
A Mikulás (ez a szláv neve), azaz Szent Miklós Myra püspöke volt, ma a gyerekek és diákok védőszentje. Annyiféle legendája él, hogy ember legyen a talpán, aki kideríti, hogy eredetileg kiket, mivel, és mi célból ajándékozott meg. Három lányt, vagy a falu szegény gyerekeit? Arannyal, pénzzel, vagy ennivalóval? Azért, hogy férjhez lehessen őket adni, hogy ne kelljen őket nyilvánosházba vinni, vagy egyszerűen hogy ne éhezzenek?
Ráadásul a szent Miklóshoz kötődő régi magyar népi hagyományok összevissza keverednek a későbbi német szokásokkal, majd újabban az amerikai hatásokkal. A középkorban szerepjátékokkal idézték fel Szent Miklós tetteit – innen ered, hogy valaki beöltözik Mikulásnak.
Télapó már a szocialista kultúra terméke, amikor a szentek nemkívánatossá váltak, mégse lett volna kellemes gyökerestül kiirtani ezt a kedves szokást. Ekkor kezdtek rendezni a munkahelyeken üzemi Télapó-ünnepséget, ekkortól látogat el az iskolákba, óvodákba, ekkor keletkezett a „Hull a pelyhes” vagy a „Télapó itt van”. Ekkortól már narancsot, banánt, mandarint is lelnek a gyerekek a műanyag piros tasakban az alma és a dió, mogyoró mellett.
A közösségi Mikulásokat manapság már szinte mindenütt megtaláljuk, művelődési házakban és plázákban egyaránt. A családi Mikulás pedig az ablakba (másutt küszöbre) rakott csizmákba teszi a finomságot. Persze csak abba, amelyiket előző este a kis gazdája gondosan kipucovált.
Szent Miklós ünnepe tehát főleg az ajándékozásról szól, de mint a jin-jang jelben is ott a fehérben a fekete, itt is jelen van a negatív pólus is. Nekem gyerekkoromban azt mondták, hogy a Télapónak van egy nagy könyve, és oda beírja a tetteimet. Arany színnel a jócselekedeteket, feketével a rosszakat. Igyekeztem odafigyelni (főleg ahogyan közeledett december 6.), hogy minél gyakrabban vegye elő az aranytollát.
A fenyegetés vagy a büntetés azonban ugyanúgy része az ünnepnek, mint a meglepetés. Elég, ha a Mikulás segítőire gondolunk, az ijesztgető, bár sokszor tréfás krampuszokra, akik eredetileg az ördög megtestesítői. A „rossz” gyerekek manapság virgácsot kapnak, de régebben ennek sokkal durvább módszerekkel élt Láncos Miklós. Ő a jóságos Mikulással ellentétben kifejezetten félelmetes figura volt koromfeketére mázolt arcával; hosszú láncával járta a falut, és riogatta, sokszor ténylegesen meg is verte (!) az embereket. A mai kis aranyra festett virgácsok elcsökevényesedett maradványai a régi vesszőknek, amivel Miklós meglegyintgette a gyerekeket.
Az angolszász kultúrákban Santa Claus nem is december 6-án érkezik, hanem karácsonykor (lásd. a másik nevét: Father Christmas). Mindenki látott már tucatnyi olyan családi mozit, ahol a Télapó a kéményen át ereszkedik le a házba, és a kandallóra fellógatott harisnyákba („stockings” – hosszú térdzokni) pakolja az ajándékokat. Vajon a távfűtéses lakások esetében milyen sztorit mesélnek be a gyerekeknek? És ha télen be van fűtve, akkor nem pörkölődik meg szegény hátsó fele?
Mások szerint a Mikulás igazából Lappföldön (vagy az Északi-sarkon?) él, finn neve: Joulipukki. A szánját rénszarvas húzza (ami egyébként sem a havon siklik, hanem az égen repül), és rengeteg manó segít neki a játékok elkészítésében, csomagolásában, és házhoz szállításában. Honnan tudja, kinek mit vigyen? Hát onnan, hogy a gyerekek levelet írnak neki kívánságaikkal. A rénszarvast tej és sütemény várja (az én gyerekeim répát szoktak neki kirakni).
Az oroszok Fagy Apója (Gyed Maroz) még később, az ortodox újévkor jön. Az ő segítője kivételesen szép, kedves, és (halljatok csodát!) nőnemű: ő a Hópelyhecske (Sznyegurocska).
Amikor az azóta már 17 éves nagylányom anno Waldorfos családi napközibe járt, a már fentebb említett püspöklilába öltözött Mikulás érkezett hozzájuk. Viszont a gyerekek nem, vagyis alig láthatták őt. Nagyon rejtelmes volt az egész ünnep. Nem ültek az ölébe, nem énekelték neki a „Hull a pelyhes”-t, nem közvetlenül adott nekik csokit a zsákjából, hiszen szinte észre se vették, hogy megérkezett. A gyerekek bent voltak a szobában, és csak a motoszkálást hallották odakintről. A „Mikulástól” direkt azt kérték az óvónők, hogy az ablak alatt settenkedjen el, hogy azért icipicit meglássák őt bentről, de csak hátulról, csak a sziluettjét. Ezután mentek ki a gyerekek az előtérbe, ahol végre megtalálták a csomagokat.
Eszembe ötlik egy másik emlékezetes Mikulás-ünnep. Már a helyszín is különleges volt: Visnyeszéplak élőfalu a Zselicben. A faluháztól indultak útnak a családok a mécsesekkel jelzett erdei ösvényen. Minden nagyon titokzatos volt, csak sejtelmes fények jelezték az irányt, innen-onnan halk csengőszó csalogatott minket. A fák mögül hol egy tündér penderült elénk, hol egy ezeréves anyó állta utunkat. Az erdő mélyén ült a Mikulás a krampuszokkal, aki felsorolta a gyerekeim erényeit, majd megajándékozta őket. Nem bolti csokikkal meg szaloncukrokkal töltötték meg a csomagot, hanem aszalt gyümölccsel, magokkal, természetes ropogtatnivalóval.
A harmadik emlékezetes Mikuláskor kevesebbet örvendezünk, többet sírtunk. Amikor a gyerekek már mind az ágyukban voltak, mi még a nappaliban maradtunk az apjukkal. Igazából azért, hogy felrakjunk egy újonnan kapott dekorációt, de a kisfiam azt hitte, hogy ilyenkor jár felénk a Mikulás, ezért odasettenkedett, hogy az ajtó mögül lesse ki őt. Vagyis minket, mert hogy a szíve mélyén már sejtette: mi rakjuk tele a csizmákat finomságokkal. Persze azonnal észrevettük őt, mire odavágta nekem: „Úgyis tudom, hogy te vagy a Mikulás!” Mire én: „Hát persze hogy én vagyok, de ezt te már sejtetted egy ideje.” Sejtette, de most tudta meg teljes bizonyossággal, mire szépen elbőgte magát, hogy összeomlott az eddigi mesevilág. A végén összeborulva sírtuk mindketten. Elsirattunk a gyerekkor egyik varázslatát.
Ma már mindegyik gyerekem tudja, hogy én vagyok egy személyben a fogtündér, a húsvéti nyuszi és a Mikulás, mégis évről évre eljátsszuk ezt a színjátékot. Mert a szívük mélyén még a kamaszaim is szeretnek hinni a mesében…
Rékaútja