Miért érzem azt, hogy a józan ész egyirányú utcáján rendre szembe jön velem egy uniós rendszámtáblájú ámokfutó?
Igen, ezúttal is a népvándorlás történelmi léptékű feladványa eszement kezelésének egyik aspektusáról van szó, csak egy kissé távolabbi összefüggésben, a demográfia szemszögéből tekintve a jelenségre. Európa ugyanis egyre inkább gyermekmentes övezet, a nyilvánvaló migrációs krízist pedig az Unió meghatározó (sok esetben szintén gyermektelen!) politikusai munkaerőimporttal szándékoznak orvosolni.
Ha a német, a belga és a francia párok nem vállalnak gyermekeket, hadd jöjjenek távoli kontinensekről kicsikkel a karjukon, szülésre hajló szándékkal a szívükben. Kevéssé hiszem, hogy a humanitárius megfontolások munkálnának az ekként gondolkodók szívében (segíteni ugyanis azzal lehetne igazán, ha helyben oldanák meg az útrakelők problémáit!), sokkal inkább szeretnék a demográfiai krízis gordiuszi csomóját kvótázással elvágni.
Mert ha nincsenek gyerekek, ki fogja húsz év múlva elszállítani Brüsszel belvárosából a szemetet, ki lesz eladó a berlini boltokban vagy ki cserélgeti majd Párizs utcáin a lámpatesteket? A megoldási módról azonban hamar kitűnik, hogy valahol a Walhallában, távol a valóságtól született. Az európai vezetés zsákutcás gondolkodása ugyanis épp csak azzal nem számol, hogy a felénk áramló milliók nem olyanok, mint a multinacionális cégek neutrálisra sikált értékrendű beosztottjai, akiktől a világ bármely pontjára dobva ugyanazt az öltözködést, munkát, viselkedést várják el – eredménnyel – megbízóik. A migrációval élő, markáns és a mienktől gyökeresen különböző identitások érkeznek, s már csak mennyiségi okokból sem lehet sikeres az asszimilációjuk.
A munkaerő-import helyett Európának gőzerővel kéne dolgoznia saját emberi erőforrásainak megújításán, a gyermekvállalás ösztönzésén, a családok megerősítésén és a kétkezi munka becsületének helyreállításán.
Ehelyett az unió korlátlanul befogad és közben parciális, sőt, az európai családokat csak gyengítő, azok társadalmi fontosságát relativizáló kérdésekkel foglalkozik. Lássunk egy nem túl régi példát: miről is nyilatkozott tavaly Frans Timmermans, az Európai Bizottság alelnöke a legnagyobb melegszervezet, az ILGA Europe gálaestjén? “A Bizottságnak előre kell lépnie, és megpróbálnia minden tagállamot rávenni az EU-ban, hogy fenntartások nélkül fogadja el az azonos neműek házasságát.”
Ahelyett, hogy a tisztelt uniós vezetés arra próbálná „rávenni” a tagállamokat, hogy segítsék minden eszközzel a fiatalok gyermekvállalását, a gyermekes élet népszerűsítését, inkább férfi és nő jogilag kitüntetett kapcsolatát – melynek társadalmi értékét alapvetően határozza meg az abból születendő gyermekek vállalása – igyekszik viszonylagossá tenni, a természettől fogva meddő kapcsolatok azonos rangra emelésével, tagállami elismerésük szorgalmazásával.
Ha meg kívánjuk őrizni identitásunk maradékait, esetleg azzal a szándékkal éljük életünket, hogy gyermekeinknek is szeretnénk azok sarokköveit megerősítve továbbadni, a timmermans-i logika legalább olyan veszélyes, mint a felénk hömpölygő idegen kultúrák. A férfi és nő közötti házasság megújulása, az életadás elemi ösztönének feléledése és a családok megerősítése nélkül ugyanis hiába minden kerítésépítés. Európa zsákutcába kerül.
