„Nem lesz ebből semmi se!” ─ nagyapám szavajárása volt ez olyankor, amikor a misére készülődő nagyanyám még mindig csak félig felöltözve kotorászott a szekrény aljában. Szívesen otthon maradt volna, nem úgy, mint nagyanyám. A karácsonyi program azonban még számára is kihívásokkal volt terhes, jóllehet élénk színekkel ecsetelte a ránk váró templomi örömöket…
Akkoriban nem értettem, hogy hol látja nagyanyám azt a sok csodát? Csak én nem mertem megkérdezni, ahogyan a kislányom szokta tőlem: te tényleg szeretsz templomba járni? A templom ilyenkor dugig volt nehéz kabátos emberekkel, akik szinte párologtak a hideg templomban. A fullasztóan sok réteg pulcsi, a kezeslábas és a rám erőltetett kötött hacukák ellenére is nagyon fáztam. Mondjuk a nagyi előre megmondta, hogy a lábam fog lefagyni elsőnek.
Így is lett, de legalább helyünk volt ─ jószívű emberek szorítottak helyet a későknek ─, bár a padsorok közé passzírozódva semmi nem látszott, többek között a helyi kisiskolások betlehemes produkciója sem. Diszkréten lógó orral vártam a mise távoli végét ─ mi mást is tehettem volna? Ez volt életem első éjféli miséje. Érdekes módon mégsem ment el a kedvem az egésztől. Mivel azonban idővel nagyanyám számára túl kockázatos lett az éjjeli séta, így legközelebb felnőtt koromban jutottam el éjféli misére. Ezek közül a legszebb az volt, amikor egy gyimesi csángó faluban ért a karácsony.
Úgy tűnt, hogy reménytelen vállalkozás éjfélkor lejutni a templomba, ami a főút mellett volt, öt kilométerre a kis háztól, ahol marasztalóan dohogott a kályha és békésen szuszogott néhány gyermek. Ellenben kint hideg volt és sötét, a havas út mentén csak az elszórtan álló házak adtak gyenge fényt. Nagypapám azt mondta (ja nem, az már nem is ő volt), hogy mekkora butaság ilyenkor elmenni, hát csak menj! De azért adott egy zseblámpát, meg néhány jótanácsot. Mert a nagymama azt mondta bennem, hogy megyünk!
Olyan volt ez a hegyi sötétség a Kárpátok között, hogy muszáj volt halkan dudorászni. Lefelé haladva már egyre sűrűbben sorakoztak a házak és egyre gazdagabb füzérek űzték el a félelmet. A falu még így is meglehetősen kihalt volt, mert a misére menők nagyrészt már korábban, kocsival megérkeztek. A templomkertben, mely egyben temető is, mondhatni, halálos volt a csend. Mérhetetlenül megkönnyebbültem, amikor egy csacsit láttam kint álldogálni a kis templom ajtaja előtt. Miközben azon gondolkoztam, hogy ez az egész talán csak egy álom, a teljesen valószerű Berszán atya kedélyesen betessékelt a kis templomba.
Később kiderült, hogy az igavonó a program fontos résztvevője volt, s csak azért kellett kint várakoznia, mert nem bírta a benti izgalmakat. Úgyhogy ha gyerekkoromban nem volt részem látványban, most megkaptam azt is élő állatokkal, seregnyi ministránssal, gyertyafénnyel. Szép is volt ez mind, de a legszebb az volt, hogy mind azért jöttünk, hogy az otthoninál nagyobb fényt és meleget találjunk megérkezve a dermesztő, sötét és félelmetes téli éjszakából, ahol a tudatalattinkban láncukról elszabadult kutyák és éhségükben emberre támadó, kóbor farkasok bolyongtak.
A városban is csak ezt az utat járom 24-én éjfélkor. Az utcák ilyenkor kihaltak, a turisták is belátják, hogy ilyenkor a bulinegyedben is megáll az élet, még a hajléktalanoknak is jut egy kis meleg valahol. Szinte félelmetes az elhagyatottság, és félni amúgy is mindig lehet valamitől. Csak a templomok környékén pislákol az élet, a többi kis élet a bérházak falai közé zárva izzik. De nem lehet máskor menni, mert minket a csillag vezet, és ahhoz sötétség kell.
Evarek