Mondják, hogy az élet rohanás − pedig nem! Az élet egy gigantikus nagy ballagás. Ballagunk már az oviból, aztán általánosból, középiskolából, hogy aztán belépve végre a „nagybetűsbe” kezdjük újra az egészet a gyerekeinkkel. Ez egy magam féle, négy gyermekes anya esetében újabb tizenkét ballagást jelent, ha csak a saját gyerekek intézményi búcsúzkodásait számoljuk. És akkor hol vannak még a keresztgyerekek, az unokatestvérek és a majdani (reménylett) unokák?
Az idén újabb ovis ballagásra készülök. A kislányom le is adta a rendelést: fehér csokis, marcipán répával díszített islert óhajt (szerencsére a bolti is megfelel), no meg legyen otthon lufi (gázos is!), pogi és valami jó kis egészségtelen innivaló (hmm, az a mágikus fekete lé!). Virágot is veszek, de az nem bonbon csokor lesz cuki plüss állattal a közepén, bár a kisasszonynak ez ellen sem lenne kifogása. Jó mulatság lesz, még akkor is, ha elakadna a szava az „Utolérem a bátyámat” című Szalay Borbála vers elrebegése közben, amitől az égiek óvjanak minket!
A versikén kívül titok övezi, milyen is lesz az idei ballagásunk? „Ahány csillag van az égen…”, annyiféle ünnepség van. Csak az idegesítő részletek közösek: a tömény virág és parfüm illat, a tülekedés, az arcunkba bólogató liliomok, a földre potyogó plüss állatok, a tömeg felett úszó ajándékkosarak, valamint a tornateremben eluralkodó sajtótájékoztató-hangulat.
Nagyik és dédik szoronganak a kispadokon, apák botladoznak izzadtan a kamerákkal, kistesók vergődnek nyűgösen a babakocsikban – mindez a nagy produkció reményében. A gyerekek bevonulnak a magnóból áradó könnyfakasztó zenére (remélem, nem leszek gépromboló), karéjba állnak és a közös énekléseket egyéni szavalatok váltogatják. Aztán a tizedik után lankad a figyel(m)em, emelkedik a zajszint. Ja, vagy a következő pont az én gyerekem lesz?
Igazi meglepetés, amikor az óvónők a minőséget az egyenlősdi elé merik állítani. A gyerekek önálló verses produkciói ilyenkor ésszerű méretűre zsugorodnak, a bátortalanabbak párba rendezve mondják el a rájuk jutó veretes sorokat. Ilyenkor még arra is jut idő, hogy egy rövid mese előadásával feldobják a fullasztóan ünnepélyes hangulatot. Mivel pedig nem lehet mindenki a három kismalac egyike, a többiek meg kell elégedjenek a vonyító farkas hálátlan szerepével (máig emlékszem a cofpos, kipirult arcú kis farkasomra).
Még nagyobb bátorságra van szükség a rendhagyó ünnepléshez − jó, ha van az óvónőknek ehhez kedve, de jobb, ha nincs. A bohém ballagás lehet kirándulás, kerti party, vagy alternatív műsorszámokkal megtűzdelt ünnepség. Mindenki örül, ha jó a hangulat, ha nem izgulnak a gyerekek, de azért nem mindent vesz be könnyen a szülői gyomor: legalábbis a tuc-tuc zenére rögtönzött riszáló táncot a tavalyi csoporttársak ballagásán csak nehezen.
De ne legyünk túl szigorúak! Bármilyen is a búcsú: komoly, unalmas, ötletes, vagy elképesztő – az ovit nem fogjuk elfelejteni, akkor se, ha nem készült részletes dokumentáció az ünnepségről, ha a lufi kipukkadt, vagy az ünneplő blúzon makacs foltokat festett a csoportszobában megcsócsált ünnepi dobostorta. Útravalóul a bulihoz álljon még itt – búcsúzóul – egy kis ballagási szentencia:
A fukarnak a világ:
Marék mogyoró.
A szegénynek a világ:
Énekesrigó
Inkább hidd azt: a világ
énekesrigó,
minthogy azt lásd:
marék mogyoró!
A vers megtalálható a http://ballagasra.blog.hu/ oldalon. A szerző – egyelőre – ismeretlen.
Evarek