Persze, nagyon praktikus, de évekig mégis megvoltunk nélküle. Néha az az érzésem, hogy a divathoz való általános hozzáállásunkon mit sem változtatott az elmúlt 25 év.
Akkor is mindenki ugyanazt hordta, most is. Ha biciklis nadrág a direktíva, akkor biciklis nadrágot, ha sort, akkor azt.
Most tehát boldog-boldogtalan rövidgatyóban nyomja, aminek egyetlen előnye, hogy megbizonyosodtam róla: nem én vagyok a legbénább lábú nő. Ezzel együtt szerény javaslatom szerint nem muszáj a legelőnytelenebb öltözéket választani, ha akad jobb is…
A divatban semmi sem új, még a vélemény sem, így ez a bejegyzés akár a múlt század derekán is megszülethetett volna, ha a divattal ellentétben a technika fejlődése nem lenne lineáris. Agatha Christie hőse, a belga detektív, szintén nem volt elragadtatva ettől a viselettől, igaz, a többség nyilván Poirot kamásliját röhögte ki a háta mögött. (Nekem is rettentően küzdenem kell, hogy a hosszú szoknyáim ne a kamáslis fíling irányába mutassanak. Illetve, ha én felbukkanok valahol, többnyire nem kezdenek el hullani az emberek…)
„Közben két lány ment el a kocsi mellett, lassan taposták a kaptatót. Nehéz hátizsákot cipeltek, sortnadrág volt rajtuk, tarka kendővel kötötték hátra a hajukat.
– A szomszédságunkban egy turistaház működik, uram – magyarázta a sofőr, aki nyilvánvalóan előléptette magát Poirot helyi útikalauzának. – A Hoodown Parkban.
Valamikor Mr. Fletcheré volt a kastély. Aztán megvásárolta a turistaszálló-hálózat, és ilyenkor, nyáron telt ház van náluk. Százan is megszállnak benne éjszakánként. De csak egy-két egymást követő éjszakára adnak szállást, aztán tovább kell menniük a diákoknak. Mindkét nembeli fiatalok megfordulnak itt, és főként külföldiek.
Poirot szórakozottan rábiccentett. Azon tűnődött, és nem először, hogy hátulnézetből a sortnadrág ritkán előnyös a hölgyeken. Szinte fáj, gondolta, és lehunyta a szemét. Hát nincs szemük? Hát miért nem nézik meg magukat a tükörben? Azok a vörösre égett combok különösképpen visszatetszőek.
– Alaposan felpakoltak – dünnyögte.
– Bizony, uram – mondta a sofőr. – Márpedig hosszú az út az állomástól vagy a buszmegállótól a Hoodown Parkig. Kis híján két mérföld is megvan. Ha nem lenne ellene kifogása, uram – mondta bizonytalanul -, elvihetnénk őket egy darabon.
– Hát persze, hát persze – mondta Poirot nyájasan. Miközben ő itt ül keleti kényelemben a szinte üres kocsiban, az a két ifjú hölgy ott verejtékezik a nehéz hátizsák alatt, szegénykék, és sejtelmük sincs, hogy kellene öltözködniük, hogy megnyerjék az erősebb nembeliek tetszését.”
