Soha nem értettem, miért kell minden nyáron hosszú heteket töltenem a nagymamánál. Kitaszítottnak éreztem magamat, noha a nagyszüleim mindent megtettek: eljutottam a község nevezetesebb kiskocsmáiba, megkaptam nagypapa kiváló dolgozó érdemrendjét, hajnalig ébren maradhattam a sátoros lagziban, bicikliztem mezítláb és koszosan.
Ha nagyon retkes voltam, esténként nagymama lefürdetett egy lavórban. Viszont nem strandoltunk. Bizonyára ezt a hiányt pótolom pszichológiai szempontból eléggé elítélhető módon, amikor belevetem magamat a nagy balatoni nyaralásba. Ezúttal lázadó módon kocsi nélkül indultunk el, s így végre nem az anyósülésről prédikálok vizet a környezetvédelem fontosságáról.
Sovány vigasz a négy gyereknek, hogy könnyebb bepakolni, ha egy egész csomagtartó helyett csak egy húzós koffer és egy hátizsák áll rendelkezésre. Vonattal utazni olcsó, ha van nálunk legalább három saját gyerek. Nekünk négy is van, így Budapestről ezer forintból eljutottunk a Balaton északi partján lévő, valaha szebb napokat látott, táborozós hangulatú Káptalanfüredre, ahol egy szakszervezeti üdülőnek használt házban húztuk meg magunkat.
Ahol tekintettel kell lenni másokra! Akkor érezzük először a kocsi hiányát, amikor a vonat kattogása már nem nyomja el a családi verkli hangjait. Hiányzik az autó akkor is, ha ellátási zavarok vannak az élelmezésben. Egy Káptalanfüredhez hasonló balatoni kistelepülésen csak egy büfésort találunk a strand mellett, egy méregdrága kisboltot a hegy tetején (ahová remegő lábakkal tekerünk fel egy kölcsönbiciklin) és egy lepukkant büfét a forgalmas országút szélén. Ide bizonyára mindenki autóval jön, a táborozó gyerekek meg esznek a helyi menzákon. Ez nem az a hely, ahol ökotudatos anyák friss és idényjellegű alapanyagokból rittyentenek ebédet.
De mi kotyvasztottunk, büszkén marcangoltuk szét a tábortűz felett megégetett szárnyast, bedobtunk jónéhány sajtos-tejfölös lángost és kolbászt. Némi vonatozás után felfedeztünk egy kritikán aluli pékséget, egy tisztességes rétesezőt, egy zöldségest – amelynek forgalmát rendkívüli módon fellendítette az anyai lelkiismeretfurdalás – és néhány szupermarketet, ahol legalább tudtuk, mire számíthatunk.
Kicsit táposan éltünk, de legalább jutott idő a fürdésre. Strandoltunk hidegben és melegben. Nappal, és egyszer éjszaka is. Hivatalos, pázsitos-homokos strandokon és szabadstrandokon. Utóbbiak közül a kedvencünk a tihanyi, ahonnan gyalog is fel lehetett jutni az apátsághoz. A faluban találunk egy hangulatos, örökpanorámás kis könyvtárat, ahol van internet, a gyerekeknek pedig játszósarok friss és gazdag mesekönyv kínálattal, játékokkal.
Itt például mi is mesébe illően kulturáltak voltunk. És ugyanitt, Tihanyban láttam egy ideális családot is. Mi sokan voltunk, ők kevesen. Ők ápoltak voltak, mi lepukkantak. Az anyuka szép, fehér ruhájához nagyon jól illettek a gusztusos, zöld kiegészítők. A kislánya kicsit fodrosabban, de hasonlóan ízlésesen volt öltözve. Vöröses fényben játszó haját az anyukája fülbevalójához hasonlóan zöld árnyalatú hajpánt fogta össze. Egy pillanatig bágyadtan irigyeltem őket az alkonyatban, de aztán ez az érzés is elillant. Megérkezett a busz és mind felszálltunk békében.
Evarek
