Messze van még a strandszezon!
“Húsvét van, melynek az eleje bánat, a közepe várakozás, a vége öröm. Húsvétvasárnapon és még ma, hétfőn is tart az eszem-iszom és dínom-dánom, de holnaptól távozz tőlem kalács, sonka, tojás!”
Ám minél jobban készültem az ünnepre, annál kevesebb időm maradt a tényleges készülésre, vagyis az elmélyülésre − például az amúgy is szokásos futásra. A mozgás segít kiszakadni a monoton feladatok szorításából, így nekem az ünnepi készülődés része lett évek óta.
A kísértés egyik arca a lustaság, a másik a kötelesség. Az egyik gyereknek igazolást kell majd szerezni, a másiknak szülőije lesz a héten, az oviban pénteken nevelés nélküli munkanap lesz, valamit már főzni is kéne vacsorára, ragad a konyhán a padló, a harmadik gyereknek már csak két pár zoknija van – tényleg a futás a legfontosabb?
A halogatásra a halogatás a legjobb válasz. A ragadós padló csak engem zavar (kétségkívül nagyon), a zokni probléma már egy hete fennáll, igazolást szerezhetek másnap is. Vacsira meg kapnak sok finom friss zöldséget a sajt, a kenőmájas és a magos kenyér mellé.
Alku: jó lesz a közeli Dunapart, majd akkor megyek a Margit szigetre, ha több időm lesz (haha). A bemelegítést még a lakásban végzem. Ilyenkor a gyerekek körém gyűlnek és szintén bemelegítenek, nyilván a játékra, ami apai felügyelet mellett, nagy szabadságban valósul meg az elkövetkezendő másfél órában. Mindenkit biztosítok, hogy nagyon sietek. Végülis futni fogok!
Csak az eleje nehéz, amíg elérem a Dunát, ahol már nem vagyok siető nő, nem vagyok kötelességtudó anya, sem turistákat útbaigazító bennszülött – én vagyok „a” sportos nő, akin nem látszik a fáradtság (mert még nem is vagyok fáradt). Mire a budai oldalra érek, már nem nézem magamat kívülről sem és ez a legjobb. Jó a világon lenni és nézni a pesti oldal házsorait, a Duna fölött a sirályokat, a zakatoló várost, mely most nem a jelen feladatait jelenti, hanem a múlt emlékeit: itt döcögtünk a hosszú úttól megviselt Trabantunkkal.
Sajnos visszatérve a pesti oldalra, már magam is trabiként döcögök. Csak ne felejtsem el a jó ötleteket és gondolatokat, amelyek a budai oldalon ötlöttek a fejembe. A kitartásé a főszerep, de már látszik a vége. Ismét kívülről kezdem látni magamat, de hogy hova lett a sportos nő, nem tudom. Közel már a Szerb utca, ott majd megpihenek.
Gyanítom, hogy a budapesti kondi udvarok közül a legeldugottabb és legfurcsább a szerb utcai, ahová eleinte csak azért tértem be, hogy nyújtsak egy kicsit fáradt izmaimon. Különleges hangulatú foghíj ez, melynek három oldalát falak határolják, így olyan, mintha egy teremben lenne az ember, aminek a tetejét King Kong lekapta. Ez akkor a legszebb, amikor hasizom-erősítő padon fekszem és nézem az eget. Közben az egyik szomszédos épület függőfolyosóján zajlik az élet („Ne idd meg az összes kólát!”, „A lépését, meg a járását…”). De akkor a legjobb a hangulat, ha a kutya is közbeszól.
Aztán az ebet beküldik a lakásba. Nekem is mennem kell. Elhagyom a Szerb utcát, ezt a meghitt kis pesti utcát. Úgy érzem, én is szép vagyok ebben a szép utcában. Gyalog megyek haza. Tényleg, siettem én egyáltalán?
Szerző: Evarek
