Minden év áprilisának első keddje a LÁTHATATLAN MUNKA világnapja, és arra – a többnyire nők által végzett fizetés és megbecsülés nélküli tevékenységre hívja fel a figyelmet, melynek értékére csak akkor eszmél rá a család többi tagja, amikor a láthatatlan munka valóban láthatatlan marad: nem zajlik le a háttérben, elmarad.
Mert olyankor nincs rendben a lakás, porosak maradnak a bútorok, nem kapnak vizet a növények, koszos edényekkel teli a konyha, morzsás a konyhaasztal, kidől a szennyes a kosárból, vagy benn marad a mosott ruha a gépben. Magától nem sétál haza a vacsorához való alapanyag és persze, ha mégis lenne miből, magát nem főzi meg a vacsora. Nem mér lázat a női kéz, nem ápol, nem fertőtlenít, gyógyít sebet, nem kísér ide-oda, nem sétáltat kutyát, nem kapálja fel a kertet, más helyett nem intéz ügyet.
Kötelességből, olyan elvárásoknak engedelmeskedve, amelyeket rég átírt a történelem, a megváltozott családi rendszer és a családtagok funkciói is. A háztartás minden terhe, a gyerekek gondozásával, nevelésével kapcsolatos minden feladat a nőkre hárul.
Mi nők gyakran pironkodunk, hogy nem vagyunk tökéletes háziasszonyok és anyák. Hogy bizony nem érünk a nap végére a tennivalókkal, soha nem fogy el a feladat, csupán félbehagytuk azokat. Pörgünk ezerrel, szó nélkül, bűntudattól kergetve, és ha fel is merül bennünk a gondolat, az ellenkezés, azzal gyorsan leszámolunk. Gyakran töprengünk azon, hogy miért mentünk bele ebbe az egyenlőtlen játszmába, a családdal, háztartással kapcsolatos feladatok aránytalan elosztásába, ebbe a méltatlan, torz elnyomásba.
Sok oka lehet ennek, a külső elvárásoknak akarunk megfelelni, vagy nem vagyunk elég okosak a helyzet reális felméréséhez. Nem az a baj, hogy nem látjuk a társadalmi változásokat vagy a saját helyzetünket. Sokkal inkább az lehet a gond, hogy a lelkünk mélyén VÁGYUNK a párunk, a családunk, a rokonság és a környezet mindenek feletti megbecsülésére, de azt gondoljuk, azért keményen meg kell dolgoznunk. És minél inkább fulladt kudarcba az igyekezetünk, annál görcsösebben akarjuk azt mindenáron kiérdemelni. Nem sikerül, mert matematikai alapon is kudarcra van ítélve a próbálkozás, a nap mindenkinek 24 órából állt, és végletesen elfáradunk.
Pedig a másik ember szeretetét és megbecsülését nem az egyoldalú feladatvállalással, nem az egyenlőtlen gondoskodással kell kiérdemelni. Azt nem is kell kiérdemelni: egyenlő értékű felekként kell párkapcsolatba szállnunk, szövetséget kötnünk, igazságosan felosztani a munkát. Rugalmasságra van szükség, őszinte és nyílt kommunikációra, magabiztos önismeretre ahhoz, hogy képviselni tudjuk érdekeinket. És képviselni azt is, hogy az otthon végzett munkának IS óriási értéke van a családban, de a társadalomban is. Mert bizony azonnal szembesülhet azzal a másik, ha az addig csendben, láthatatlan módon végzett munkánkat egy külső személy PÉNZÉRT vállalja, és minimum órabérben kéri az érte járó fizetséget. Mert olyankor kiderülhet, hogy a mosás, főzés, porszívózás, a gyerekek vagy idősek, betegek ügyelése, ápolása, a vásárlás, ügyintézés, kertgondozás, a sofőrszolgálat kemény forintokat ér. Sok ezer forintot naponta. Milliókat évente, ami már nem csak a család szintjén, de a társadalomban is mérhető gazdasági érték.
Érdemes ezen elgondolkodnunk, feltárni belső motivációinkat, vajon mi miért megyünk bele az egyenlőtlen feladatleosztásba, miért ÉREZZÜK azt nőként, még mai sokszor és nagyon sok családban, sőt néha még a munkahelyen is pluszban (főzz már egy kávét nekünk nyuszika…….,) hogy nekünk kell tennünk, elvégeznünk, megoldanunk, gondoskodnunk. Adnunk. Emberként és nőként láthatatlannak maradnunk.
