Kapcsolataink alakulása, de iskolai, sőt szakmai előmenetelünk szempontjából is rendkívüli jelentősége van az érzelmi intelligenciának. Olyannyira, hogy ma már legalább olyan fontos jellemzőként tekintünk az EQ-ra, mint pár évtizede az IQ-ra.
De mi is az az EQ?
Egy olyan komplex képesség (rendszer), amely lehetővé teszi, hogy időben és megfelelő módon felismerjük, valamint szintén megfelelő módon kezeljük önmagunk és mások érzelmi reakcióit. Ha egyszerűen akarjuk mindezt megfogni, akkor azt is mondhatjuk, hogy az érzelmi intelligencia egy olyan faktor, amely azt mutatja meg, hogyan boldogulunk társas környezetben. Hogyan illeszkedünk be, mások közeledését hogyan fogadjuk, milyenek a reakcióink. Képesek vagyunk e passzolni, alkalmazkodni, elfogadni, támogatni, együtt rezdülni a közelünkben lévő emberekkel.
Nagyon finom, láthatatlan húrokról van azonban szó, de az biztos, hogy akiknek magas az érzelmi EQ-ja, azok társaságában a többi ember jól érzi magát – és sokszor meg se tudják indokolni, hogy miért. „Valahogy olyan jó a kisugárzása, mellette elszáll minden feszültség belőlem” – mondják a magas EQ-val bíró emberekre és vonzónak érzik, akár férfiről, akár nőről van szó.
De mi történik közben? Az érzelmileg fejlett emberek át tudják érezni mások érzéseit – finom kis antennaként veszik a jeleket, felmérik a mellettük lévők érzelmi szükségleteit és reagálnak is arra. Valamint nagyon figyelnek másokra. Az igazi, őszinte, érzékelhető figyelem pedig olyan mágnes, amelynek nehéz ellenállni.
Ugyanakkor saját érzelmeikkel is tisztában vannak, azok megértése és kifejezése se jelent gondot számukra, így nem csoda, hogy sok barát veszi körbe őket, mert mindenki érezni szeretné azt a meleg légkört, amit egy érzelmileg érett, magas EQ-val jellemezhető embert körbe leng.
Az érzelmi intelligencia fejleszthető
Egy bizonyos szintű érzelmi intelligenciával születünk, és az lehet kifejezetten magas és elbizonytalanítóan alacsony is. Ugyanakkor az érzelmi intelligencia fejleszthető. Ez a fejlesztés pedig családi környezetben tud a legharmonikusabban végbe menni. Elsőrendű szerepe van benne a szülőknek. Az édesanyáknak leginkább, akik igazából már a gyermek születése előtt is tudják a baba intelligenciáját fejleszteni csupán azzal, ahogy a meg sem született gyermekükre gondolnak. Ahogy hozzá vagy róla beszélnek, ahogy megérintik, megsimogatják a babát az anyaméhben. Vagy azzal is, ha énekelnek, mondókáznak vagy mesélnek a magzatnak. Mindez a csecsemő, kisbaba, később a gyerekkorra is igaz megállapítás. Az édesanya közelsége és közeledése nagyon fontos a gyermek érzelmi intelligenciájának fejlesztésében, ahogy a család többi tagja is hatást gyakorol a gyermekre. A nagyszülők éppúgy, mint a testvérek, vagy a komplex család maga az átadott családi történetekkel, megoldási módokkal. A családi egységek egymás életére való rálátással, közlekedéssel, kapcsolódásokkal.
Családon belül tanuljuk meg felismerni, jól meghatározható módon elkülöníteni az érzelmeket, amelyek alapesetben a következők lehetnek (Paul Ekman osztályozása nyomán):
- düh
- undor
- félelem
- öröm
- szomorúság
- meglepődés
Ezek az alapérzelmeink, de önmagában ezek ismerete és felismerése még nem elegendő a jó érzelmi működéshez. Az olajozott érzelmi folyamatokban szerepet játszik az érzelmek szabályozása és kifejezésének képessége is. Ezt pedig (ismét) a szülőktől veszi át a gyermek. A szülői minta lesz a meghatározó. Így, ha a szülők alapvetően elfojtják érzelmeiket, akkor a gyermek se tanulja meg azok kifejezésének, közlésének se verbális, se metakommunikációs formáit. Eszköztelen lesz emberi kapcsolataiban, legyen szó iskola, baráti, munkahelyi kapcsolataiban, ami nagyon sok sikertelenséghez vezethet. De párkapcsolatokban tud igazán nagy kudarcot okozni az alacsony EQ, hiszen az intimitás nem tud torz vagy vérszegény érzelmi környezetben megvalósulni.
Hogyan lehet fejleszteni mégis?
Bármely életkorban kezdünk el tudatosan foglalkozni érzelmi intelligencia fejlesztésével, rendkívül fontos az alapoknál kezdeni: az alapérzelmek felismerése elengedhetetlen. Azok szóbeli kifejezésének megtanulása szintén. Azután következhet azok árnyalása, hiszen az öröm is sokféle lehet, ahogy a bánatnak is sok árnyalatát ismerjük és így tovább.
Fontos annak tudatosítása is, hogy szabad hibázni, és szabad haragot is érezni, mert az is emberi tulajdonság. Mindezek után azonban fontos foglalkozni az érzelmek szabályozásával (a harag elvezetésével például), ahogy azt is meg kell tanulni, hogy jogunk van az összes érzelemhez, amit megélünk. A lényeg az, mit kezdünk az érzelmeinkkel. Valamint az, hogyan közeledünk mások érzelmeihez, mit kezdünk azokkal, főleg akkor, ha azok nem feltétlenül kompatibilesek a saját aktuális érzelmeinkkel. Gondoljunk csak arra az egyszerű példára, amikor valaki dühösen érkezik haza és képtelen elviselni, hogy otthon lévő párja trillázva fogadja. A legtöbb esetben nem a vidám fél tudja felvidítani a párját, hanem a morogva hazaérkező rontja el a másik jókedvét. Pedig nem kellene ennek így történnie.
Rengeteg érzelmi edukációval foglalkozó társasjáték van már a piacon – a legismertebb talán a Dixit, ami komplex módon közelít az érzelmekhez, de nem szájbarágós módon tanít, hanem asszociációkon keresztül juttat el felismerésekhez. Érdemes körbenézni és beszerezni néhány társasjátékot, de már az is nagy előrelépés, ha egyszerűen beszélni kezdünk a családtagokkal a saját érzéseinkről, vagy teret adunk a többieknek, ha beszélni akarnak a sajátjaikról.
Egy mondat erejéig kitérnénk a két nem eltérő érzelmi nevelésére, ami a mai napig megkülönböztető módon zajlik. Más medert szabnak a lányok, mást a fiúgyermekek érzelmi fejlesztéséhez. Pedig az érzelmek nemektől függetlenek, univerzálisak – pont ugyanazokat érezzük nőként, mint férfiként. És ahogy a kisfiúknak joguk van megélni a szomorúságot és nem botrány, ha elsírják magukat, éppúgy joguk van a kislányoknak megélni és hangot adni a bennük dúló dühnek. Az elfojtás se egyik, se másik esetben nem vezet jó megoldásokhoz. Az lenne az optimális út, ha ezt belátnánk és az érzelmek tekintetében egyforma lendülettel segítenénk a gyerekeket a fejlődésben, hogy képesek legyenek elmondani nekünk és egymásnak, hogyan és mit éreznek.
