Kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond, tartja az unalomig ismételt örökbecsű mondás. De mi van akkor, ha egyszerre van kicsi, közepes és nagy “gondunk”, azaz több korosztállyal, sokféle szükséglettel birkózunk szimultán?
Mondjuk, helyt kell állnunk egy pelenkás mellett, aki folyamatos figyelmet és rengeteg fizikai törődést igényel. Mellette talán egy kisiskolással kéne a betűvetést tanulni és persze, sokat játszani, hogy levezesse az iskolai feszültséget. Aztán lehet, hogy ott bolyong közöttünk egy morcos kamasz is, akiből türelmesen ki kéne húzni, hogy mi is van vele és időnként rá kéne bírni, hogy mással is törődjön, ne csak a telefonját tapogassa. Mindezek a feladatok pedig időben és térben nem elkülönülten, hanem jórészt ugyanakkor, ugyanott (ha amerikai konyhátok van, tuti az asztal körül) manifesztálódnak, „éhes vagyok!”, „hol a tornacuccom?”, „ki vette el a hegyezőmet?” kiáltásokkal fűszerezve. Egy nagy (vagy még nagyobb) család hétköznapi frusztrációi kihívásai, amelyek kezelésére nem készít fel egyetlen iskola sem.
Hogyan biztosítsuk minden csemeténk testi-lelki-szellemi szükségleteit úgy, hogy közben mi se zizzenjünk meg teljesen? Miután egy percről percre változó kavargásban kell viszonylagos harmóniát teremteni, nemigen működnek a precíziós eljárások, nem lehet patikamérlegen adagolni az egyes gyerekeknek járó figyelmet. Folytonos monitorozásuk is kizárt, de kifejleszthető egy tűzoltó stratégia: akinek nagyobbnak érezzük az aktuális problémáját, annak segítünk először.
Ha a hatodikos nyelvtandolgozat előtt áll, kikérdezzük, mit tanult. Ezt az idillt persze, simán felülírhatja (általában felül is írja) a csöppség sírása, ha közben magára rántja a megapack pelenkacsomagot. De egy gyors és hatékony vigasztalás után beültethetjük a szendvicsgyerekkel (és néhány játékkal) a kádba, hogy újfent a tárgyas ragozásra figyelhessünk. Ha pedig belöktük a tanulási folyamatot, leülhetünk egy csendes (na jó, csak vicceltem, ilyen nincs) zugba a kisiskolásunkkal, aki elfurulyázhatja legújabb dalocskáját, vagy kibetűzheti az Ugorjunk árkot! című örökbecsűt. (Addig talán mi is rákukkanthatunk az email fiókunkra.)
Ha nagyon kreatív és kitartó valaki, párhuzamosan hasznosuló időtöltéseket is kezdeményezhet – az elsős olvashat mesét a pelenkásnak, a nagyok kikérdezhetik a középső(ke)t, a szülők meg felfrissíthetik geometriai tanulmányaikat, hogy elkészüljön a matek lecke. És gondoljunk csak bele, mindezt egyetlen röpke délután alatt!
A folyamat lényege: megértetni családtagjainkkal (no, nem elsősorban a kisdeddel), hogy másoknak, esetenként még a szüleiknek is (!) vannak szükségleteik. És sose csaljon meg minket az adott pillanat kilátástalannak tűnő volta, ha nem is tudjuk magunkat többfelé szakítani vagy klónozni, ha nincs is vacsorára friss zsömle, csak tegnapi kenyér, mégsem hibáztunk nagyot. A testvérekkel, a nagycsalád gomolygásával ugyanis olyasmit kapnak gyermekeink, ami mindezeknél többet ér: testvéri közösséget (annak minden rögös, de hatékony tanulási folyamatával) és végső soron egymás szeretetben való elviselésének megtapasztalását. Lehet, hogy nem lesznek a ruháik élre vasalva és talán néhány szorgalmi sem készül el, de megtanulják azt, hogy a világban rajtuk kívül mások is léteznek.
Ha el is fáradunk, ne csüggedjünk, mert nincs komoly baj, mindez csak gyerekecske, gondocska – és nem mellesleg olyasvalami, amiért élni érdemes.
Lotte
