Este 11 óra volt. Épp lefeküdni készültünk, amikor megcsörrent a telefonom. Anyukám hívott. Sosem szokott ilyen későn. Akkor már tudtam, hogy nagy baj van. Villámcsapásként ért a hír, hogy szeretett Nagyikám nincs többé. Akkor hirtelen minden végigfutott az agyamon. Milyen is volt, amikor utoljára öleltem, a szavai, a simogatása. Bár lett volna még egy kis időm, hogy elmondjam neki, milyen fontos számomra! Van, hogy csak akkor eszmélünk rá erre, amikor már túl késő. Ilyenkor, úgy érezzük: Az élet túl rövid…
Én fiatalon lettem anyuka, így a gyerekeimnek megadatott az, hogy még ismerhették a dédijüket. Az én nagyim a világon a legbüszkébb dédnagymama volt! Imádta őket. Amikor csak tudott jött és segített nekem. Vigyázott a gyerekekre, játszóra mentünk, együtt főztünk. Így nem csak én, de a gyerekek is szorosan kötődtek Hozzá. Amikor meghalt, bizonytalan voltam, hogy vajon hogy mondjam el nekik?
Sokan azt hiszik, a gyerekek nem állnak készen a halál elfogadására. Szeretnék megkímélni őket a fájdalomtól, és a gyász időszakától. A tagadás a legrosszabb, amit tehetünk. A gyerek érzi, hogy baj van,feszültség van a családban. Kételyeket ébreszt benne, ha nem tudja ezeknek az okát. Ne fosszuk meg attól, hogy elbúcsúzzon a szeretett személytől! Egy rajz, egy virág, vagy a fájdalom kibeszélése segíti az elengedést, a veszteség feldolgozását. Lehet, hogy picinek látod még, de neki is ugyanolyan érző szíve van, mint neked.
A legfontosabb, hogy felkészülj rá, mit is szeretnél mondani neki. Ne érjen váratlanul a kérdés, ne érezze, hogy bizonytalan vagy. Gondold át, mit szeretnél vele közölni a halálról. Mond el neki, hogy mindenki életének célja van, és ha azt elvégezte, akkor elmegy közülünk. Hogy a halált mily módon közelíted meg, az rajtad múlik. A lényeg, hogy ne hagyd, hogy kérdések maradjanak benne. Beszéljetek róla, mondd el neki, hogy ez az élet rendje, engedd, hogy ő is kérdezzen!
Amikor hazaértem, már ébren voltak. A kanapén ültek, és tanácstalanul néztek rám, hogy hol voltam.
Dédi nincs többé, mondtam. A 8 éves fiam arcán semmit nem láttam. Mintha csak azt mondtam volna, hogy borsófőzelék lesz a vacsora. A szeme sem rebbent. Aztán kérdezett párat, hogy akkor most hol van, és miért nincs már, de fájdalmat nem láttam rajta. Az én 6 éves kislányom, akiről azt gondoltam, hogy nem is fogja érteni, hogy miről beszélek, egyből sírni kezdett. Hogy neki már most is nagyon hiányzik.
Teltek a napok, közeledett a temetés. A lányom rajzokkal jött haza az oviból, amit a dédinek készített. Virágok, sír, temetés. És én még azt hittem, hogy nem is fogja felfogni, amit mondok neki. Sokat beszélt róla minden nap, és gyakran sírt is. Ilyenkor mindig megbeszéltük, hogy Ő már fentről vigyáz ránk, és mindig nagyon fog szeretni minket. Ettől talán picit megnyugodott.
Eljött a temetés napja. Bár sokat gondolkoztam rajta, de végül a gyerekek is jöttek. Virággal és rajzzal a kezükben álltak. Elkezdődött a szertartás, és akkor a fiamnál is eltört valami. Sosem láttam még olyan fájdalommal sírni, mint akkor! Talán próbálta magát tartani addig, talán próbálta feldolgozni magában, hogy senki ne lássa, hogy fáj neki, vagy talán ez volt az a pont, amikor felfogta, a dédi már tényleg nem lesz itt velünk a földi létben.
Egy szerettünk elvesztése mindig fáj. A gyász azonban nagyon fontos lelki folyamat. Segíti feldolgozni a halált, megkönnyíti az elengedést, segít túljutni a nehéz időszakon. Ha meggyászoljuk azt, akit szerettünk, a szívünk megnyugszik, a fájdalom helyét a boldog emlékek veszik át. Egy gyermek, aki szembesül az elvesztés fájdalmával, nem csak megtanulja feldolgozni azt, de megtanul elengedni is.
A halál – bármennyire fájdalmas is – az életünk része. Sosem könnyű megemészteni, mindig szembe kell néznünk vele. Ne próbáljuk tehát óvni gyermekeinket tőle. Beszéljük meg velük, engedjük, hogy kérdezzenek, érezzék, hogy ők is fontosak és elég nagyok ahhoz, hogy egy ilyen dologról nyíltan lehessen beszélni velük. Így gyermekeink egészséges lelkű, szeretet adó és befogadni képes felnőtté tudnak válni!
Szilvi
