Monitor előtt nő fel egy generáció – ugye ti is unjátok már? Unjátok a tiltások piti kis rendszereit, a sopánkodást a virtuális életről, a szélmalomharcot a technikával, ami jön, és mint a víz átitatja az életet.
Én is unom, mégsem tagadhatom a szorongást, amit a gép által beszippantott gyerekek látványa kelt. Sokrétű szorongás ez, nem valami szimpla ügy:
- Benne van a mindenkori generációs harc, ami a végességgel való szembesülésről szól. Amikor azt látjuk, hogy az utánunk jövők más típusú élményanyagot gyűjtenek, mint mi.
- Szorongást kelt a függés különböző fokozatainak villámgyors kialakulása, és a függés tüneteinek látványa.
- Szorongást kelt, hogy a másik, aki épp virtuálisan él, „nincs itt”, hozzáférhetetlen.
- És nyomasztó az a semmi, amit a virtuális szó takar.
Nagyon sokat hivatkoznak Zimbardo Nincs kapcsolat című könyvére, ami azt járja körül, hogyan teszi a való életre alkalmatlanná a fiúkat a videojáték és a pornó, hogyan tesz rá erre még egy lapáttal az apa nélküli gyerekkor, az élő férfi-minta hiánya.
De miért pont a fiúk? Mi az, ami a mi viszonylag kiegyensúlyozott, stabil apával bíró családunkban is előidézi, hogy a négyéves kissrác egyszer nézett oda, amikor a bátyja játszott, és azóta mágnesként vonzza a képernyő? Van egy kizárólag a „kütyüzésre” tartogatott eszelősség a szemükben. Valami csábítóan könnyű utat ígér a virtuális játék a négyévesnek, a kilenc évesnek, de még az apjuknak is. Egyebet nem tehetek ellene, mint a tiltást. Ha nem engedem, kis átfutási idő után kitisztul a tekintetük, és élnek, játszanak tovább normálisan. De nincs más szeretett tevékenység, ami ilyen hipnotizáló erővel bír, mint a „gép”.
Ma a legtöbb fiatalt elérő rendezvény Kelet-Európában a budapesti PlayIT, amelyet a múlt hét végén rendeztek meg a Hungexpo területén, és több tízezer látogatót vonzott. A PlayIT kiállítás, vásár és fesztivál egyben, ami a virtuális játékokról és játékosokról szól. Vagyis videojátékok, gémerek, youtuberek, rajongók találkozója.
gémer – aki megosztja egy videócsatornán azt, ahogy ő játszik; youtuber/vlogger/videoblogger – aki saját, leginkább telefonnal felvett videókat tölt fel és oszt meg a saját csatornáján
Szorongás ellen legjobb az ismerkedés, ezért az elmúlt néhány órámat azzal töltöttem, hogy elmerültem az idei PlayIT világában, vagyis, megnéztem jónéhány youtuber beszámolóját (csak tiszta forrásból, ugye), megkerestem a műfaj állítólagos legjobbjainak csatornáit, és élveztem, hogy olyan területen járok, ami nekem idegen, miközben a résztvevők nagyon is ismerősek, pont olyan kamaszok, mint mi voltunk. A következőkben egy ufó felfedezéseit olvashatjátok, aki hozzá hasonló lényeket talált egy idegen bolygón.
- Első döbbenet: Ezeknek a gyerekeknek totál mást jelent a megjelenés, a média, mint a korábbi generációknak. Hol van már az a nyomaték, amit még a szüleink is tudnak adni annak a mondatnak, hogy „benne volt a tévében”! A Youtube-ra feltöltött kis anyagok tele vannak locsogással, idegenek számára érdektelen információkkal („megyünk kajálni”) orrvakarással, amiket mi még a családi videókból is kivágtunk. Nyoma sincs a sűrítésnek, annak a törekvésnek, hogy amit megörökítek, azt kiemelem az esetleges itt-és-most-ból, és valamiféle esszenciáját mutatom fel.
- Létezik egy olyan tömeg, akit egyáltalán nem feszélyez, ha fotózzák, vagy ha a saját hangját kell visszahallgatnia, miközben az én tini koromban szinte mindenki zavarban volt ezekben a helyzetekben. Bizonyosan létezik ma is a sötétben bujkáló gátlásosak nagy csoportja, de lefogadom, hogy felvételeket ők is készítenek, csak nem osztják meg.
- Részigazság, hogy a gyerekek unják, amit az iskolában tanulnak, mert nem tudják a való élethez kötni. A gyerekek ugyanis – láthatólag – nagyon is tudnak lelkesedni olyan kihívásokért, teljesítményekért, adatokért, amelyeknek a valósághoz semmi köze.
- Részigazság, hogy a kamaszok unják a lassú, vontatott történetmesélést, nehéz őket lekötni. Lásd az első döbbenetet fent, még sosem láttam ennyi lassú, vontatott, lassan kibontakozó mondanivalót, mint múlt éjszaka a youtube-on.
- Részigazság, hogy a videojáték elvág az offline élettől. A PlayIT fesztivál anyagában szembetűnő volt, hogy a többségnek ez társasági esemény, sokkal inkább, mint az idősebbeknek egy gasztrofeszt. Ide azért jöttek sokan, hogy a barátaikkal legyenek, és hogy létrejöjjenek a találkozások azokkal, akiket eddig csak virtuálisan ismertek. Sosem hittem, hogy ennyire menő még az autogram, különösen kortársaktól.
- Feltűnő, hogy mennyire feszíti ezt a korosztályt a hatóképesség problémája. Tegnap a tízéves lányom szinte fellökött az utcán, mondván, hogy ne haragudjak, de meg kellett győződnie arról, hogy van valami befolyása a világ menetére legalább annyiban, hogy meg tud állítani. Ha ekkora feszültség dolgozik egy kiskamaszban, hogy kirobban az utcán, jobban érthető, miért vágyik arra a másik, hogy bármilyen érdektelen információval a nyilvánosság elé lépjen a neten. Gondolhatjuk, hogy a különbség lényegi aközött, hogy látható karcolást ejtek a látható világon, vagy lájkokat gyűjtök a virtuális térben, és igazunk is van: a neten nagyobb a hatékonyság, ami a mennyiséget illeti.
A mennyiség jelentősége mögött eltörpül a tartalom minősége, és jelentéktelenné válik az a tény, hogy mindez csak információs kódokban létezik, és eszköz híján elérhetetlen. Vagyis egy nagy SEMMI. Ezért is termeli talán azt a rengeteg üres információt, tartalom nélküli jelenlétet.
Azt gondolom, hogy ez mégsem a tinik magánszáma, a labda a mi oldalunkon pattog. Nekünk kell hitelesen felmutatni, hogy az élet a valóságban van, és érdemes inkább a valóságtól való függésen dolgoznunk. Igen ám, de nem könnyű ez akkor, amikor elvonulok fél napra a gép elé dolgozni (kisfiam, hagyjálbékén…) Mert azért pénzt kapok…
Filo Szofi
