A férfiak kevésbé érzékenyek a nemi identitással kapcsolatos kérdéseken való rágódásra. Hogyan toborzott mégis 130 ezer követőt?
A férfiakban nagy félelem van, mégpedig elsősorban a másik férfitól és attól, hogy más férfiak szerencsétlennek tartják. Gyengeségként élik meg azt, ha a problémáikról beszélnek – márpedig a férfiak, mind erősek, ugyebár! Pedig mi sem gyenge férfiakat erősítünk, sőt, épp az a tapasztalatunk, hogy az önbecsüléssel rendelkező, erős személyiségek hamarabb kapcsolódnak hozzánk. Ők tudják, hogy fejlődni akarnak, felelősséget éreznek az életük alakításával kapcsolatban. Az ezekről való beszéd nekem is csak azért megy rutinosan, mert négy éve foglalkozom a témával, de valóban nem egyszerű szavakba önteni egy olyan dolgot, aminek korábban nem volt helye a szavak világában, csak mintákban élt. Sokat hívnak előadni egyetemekre, gimnáziumokba. Ilyenkor is úgy van, hogy néhány érdeklődő megnyit egy szelepet, aztán már a többiek is megnyílnak.
Miért kell egyáltalán beszélni a férfiakkal a férfiakról?
Régebben nem volt szükség az ezzel kapcsolatos gondolkodásra, a családok együtt éltek, a nagyapák, az apák és a fiúk együtt dolgoztak, öröklődtek a kompetenciák. Mára ez megtört, sok az apa nélkül felnőtt fiú, a pedagógusok között is elvétve akad csak férfi – hiányoznak a minták. Ahhoz, hogy mindezt újraélesszük, beszélnünk kell a férfi identitásról. A mi célunk, hogy a problémát tudatosítsuk és ráébresszük az embereket arra, hogy az életünk egyik sarkalatos pontja a férfi értékek megmaradása.
Mit szólnak mindehhez a nők?
A Férfiak Klubjában csak a férfiak dolgaival foglalkozunk, próbálunk magunkon javítani, mert sosem vezet jóra az, ha a másik felet – jelesül a hölgyeket – akarjuk megváltoztatni. Ugyanakkor van egy nagyon fontos csoport, aki mellettünk áll ezen igyekezetünkben, mégpedig a Férfiak Klubja Női Támogatói Köre, akik egy kicsit a mi szemszögünkből beszélhetnek rólunk, velünk kapcsolatban a nőtársaiknak. A Facebook közösségünkhöz így nemcsak rengeteg férfi, de több tízezer hölgy is csatlakozott. A férfiak számára a nőknek való tetszés, megfelelés kulcsfontosságú, hisz mindig tőlük várjuk a megerősítést.
Mi kell ahhoz, hogy valaki fiúból férfivá akarjon nemesedni?
Először is belső vágy, hogy jobb emberré váljunk. Mindenki a saját életének megpróbáltatásain keresztül juthat el ehhez. Amire feltétlen szükség van, egy stabil erkölcsi bázis, ehhez minden körülmények között ragaszkodunk. Ilyen például az az elhatározás, hogy valaki becsületes akar lenni, hogy nem kerüli ki a felelősségvállalást, hogy cselekvőképes. Régen a férfiak nem sokat beszéltek, de ha megláttak maguk körül egy feladatot, azt elvégezték. Ma megfordult a trend – sokat beszélünk, leginkább arról, hogy mit miért nem lehet. Ha a cselekvésre helyezzük a hangsúlyt, sokkal előrébb leszünk. Ezt pedig otthon is gyakorolni kell: ha leszakad az ereszcsatorna, megcsinálom, ha szemetet találok, felveszem. Fontos lenne úgy élnünk, hogy mindig javítsunk a körülöttünk lévő rendszereken, azzal a vággyal élni, hogy a kezünk lenyomata után jobb világ jöjjön létre. Aztán itt van a nagylelkűség erénye, hihetetlen fontos dolog – de ez sem jön csak úgy, emelkedettséget, belső harmóniát feltételez. Az igazságosság gyakorlása is sokszor embertelenül nehéz, ráadásul ma mindent relativizálunk, azt üzenve, hogy annyiféle igazság létezik, ahány nézőpont. Ezzel aztán felmentést is adunk magunknak minden ütközés, kiállás és döntés alól. Át kell tudnunk szűrni magunkon a világot, és az erkölcsi normáink alapján döntéseket kell hoznunk. Ha így viselkedünk, a családunk, a környezetünk is felnéz majd ránk.
A kétkezi munka becsülete is megcsappant, a gyerekeink kezében ügyetlenül áll egy ásó vagy egy bicska…
Ez is abból fakad, hogy szinte kizárólag a munkahelyünkön vagyunk jelen, az otthoni teendőinket kiszervezzük, a gyerekeinket sem vonjuk be a ház körüli munkákba. Helyettünk takarítónő takarít, ételszállító főz, a gyerekeinket az óvónő, az edző, a zeneoktató tanítja. A szülő legfeljebb sofőrködik. Emeletes rendszer ez, mert a bébiszitter sem a saját gyerekével foglalkozik, hiszen ehelyett másnál dolgozik. Az is érdekes, hogy diplomás szülők végzettség nélküli emberekre bízzák a saját gyerekeiket, mert nem érnek rá velük foglalkozni, aztán csodálkoznak a kulturális különbségeken. Ráadásul mindez bűntudatot is kelt. A gyerekeink pedig azt hiszik, az élet abból áll, hogy pénzt kell keressünk, hogy aztán mások dolgozzanak nekünk…
De vajon miért élünk a pénzkeresés rabságában?
A férfiakba belenevelt legfontosabb parancs, hogy el kell tartani a családot, és ha csak lehet, többet kell keresni, mint a nő. A nőket közben azzal riogatjuk, hogy nehogy kiszolgáltassák magukat egy férfinak, mi lesz, ha egyedül maradnak – ők ezért maradnak a mókuskerékben. A rendszer nem tűri, hogy valaki kilógjon a sorból. A gazdasági érdek azt kívánja, hogy minél többet és többet teljesítsünk, miközben – lévén, hogy otthoni teendőinket mások látják el helyettünk – megnőnek a költségeink, amik miatt újra többet kell dolgozzunk. A nőket is jórészt ez tartja a munkaerőpiacon, a kétkeresős modell elsősorban kényszer következménye. Ezt a rendszert persze mi magunk is fenntartjuk, az a kérdés, felismerjük-e, és van-e bátorságunk kiszállni? A házastársaknak le kell ülniük és megbeszélni, hogy mik a prioritásaik az életben. Ha fel akarjuk tisztességgel nevelni a gyerekeinket, ahhoz idő kell.
Sok szó esik az apahiányról, mint problémáról.
A férfiaknak azt is el kell magyarázni, hogy milyen nélkülözhetetlen szerepük van a fiaik nevelésében, sőt, a lányaik tekintetében is! Nekik is szükségük van ugyanis férfi mintákra. Ma a lányok – minta hiányában – maguk sem tudják, mit várjanak el egy férfitól. Filmekből, magazinokból raknak össze egy nyilvánvalóan torz vágyképet, amelynek a fiúk nem tudnak megfelelni. A média kétféle férfi-típust állít elénk: a macsót, aki görcsösen férfias vagy a puha, érzékeny, „cuki” típust. De a nőknek egyik sem tetszik. A nők nem szeretik, ha egy férfi mindent elfogad, és nem vesz részt alakítólag a döntésekben. Egy férfi igenis szóljon bele abba, hogy hol nyaraljon a család, hogy mi történjék a hétvégén.
Miért van feszültség férfiak és nők között?
Ennek kialakulása már egészen pici kortól kezdődik. Az óvodában a lányok játszanak fiús és lányos játékokat is, nem viseli meg őket, ha legyőzi őket egy fiú, nem értékelik túl, ha nyernek ellenük. De a fiúk érzékenyebbek erre – nem szeretnek lányos játékot választani, lányokkal versengeni, ilyen a természetük. Ösztönösen különbözni vágynak a lányoktól. Talán azért, hogy a maguk speciális értékeit leljék meg és fejlesszék, hisz számukra az a motiváló, ha van mit hozzátenni egy nővel való kapcsolathoz. A tanító néni (mert férfi tanár alig van) aztán az iskolában a jóval normakövetőbb lányok viselkedését állítja etalonként a gyerekek elé, amit a fiúk ösztönösen elutasítanak. A fiúk iskolai lemaradásának is jórészt ez az oka, ami azt a súlyos problémát szüli, hogy a felsőoktatásban részt vevő hallgatók 64%-a lány! Ez azt jelenti, hogy kétszer annyi lánynak lesz diplomája, mint fiúnak, az értelmiségi nők fele pedig ezután nem talál majd végzettségben magához illő társat. Hihetetlen feszültségforrás!
Közhelyszámba megy, hogy a nők számára az egyik legfontosabb elvárás, hogy biztonságot találjanak egy férfi mellett.
Ez így van, csak pontosan kell érteni, mit is jelent ez. Nem pénzeszsáknak vagy izompacsirtának kell lenni, hanem jelen lenni az életben, bizalmat ébreszteni a nőben, olyan attitűdre van szükség, hogy a másik fél érezze, megkérdőjelezhetetlenül számíthat a másikra.
Ön hogyan valósítja meg saját életében mindazt, amiről másoknak beszél?
Közgazdász vagyok, banki ember voltam, majd nagy iparvállalat vezetője. Utána saját vállalkozásokat vittem sikerre, négy éve pedig váltottam és megalakítottam a Férfiak Klubját. Ez az óriási társadalmi munka is lehet mókuskerék, de fontos előnye, hogy magam osztom be az időmet. A prioritásaim világosak: a gyerekeim életében szeretnék jelen lenni, és fontos, hogy értékeim örökítése által valami örökérvényűt alkossak. Ehhez igazítom az életemet, és ennek érdekében bizony önkorlátozásokkal élek. Rengeteg előadást kérnek tőlem és mivel ezeket esténként – a családi időnkben – lehet megtartani, egy héten tudatosan nem vállalok többet két alkalomnál. Hétvégén meg extrém-ritkán megyek dolgozni. A naptáramat ezen elhatározás szerint alakítom. Mert a férfinak ez is dolga: ha fontos neki valami, azt menedzselnie is kell.
Lotte