Pont, pont, fekete pont..
Az általános iskola az egy olyan hely, hogy ami nincs, az van, ami van, az meg nincs!
Például van az iskolának interaktív táblája, projektorja, tornaterme, aki éhes, szedhet még. Biztos? Persze, ha nem elég az étel, azt lehet pótolni, az élet nem áll meg akkor sem, ha a diákok csak nézik a táblát (ahogyan amúgy is ezt tennék a hagyományossal) és mozogni tornatermen kívül is lehet. Ellenben mit lehet tenni akkor, ha nincs értékelés ─ köztudott, hogy általános iskola első osztályában például nincs ─, és mégis van?
Merthogy az elsősök nem jegyet kapnak, hanem százalékos eredményeket, amit mindenki át tud váltani jegyre. De, most nem is erre a fügefalevél szerű százalékoskodásra gondolok, hanem a fekete pontra. Bár a fekete jel mindig a szülőnek szól ─ akár felszerelés-, akár házi feladat hiányra, akár hibásan megoldott órai matek feladatra kapja a kisiskolás ─, hatását mégis a hétvégén otthon vinnyogó gyermeken keresztül fejti ki. A szülő gyakorolni fog, feladatlapot vesz, vagy készít, átnézi a már bepakolt táskát, mert a fekete pont az szégyen, mely néha magánjellegű, máskor pedig nyilvános.
Láthatjuk tehát, hogy egy jó kezdeményezés ─ ne stresszeljük a kisiskolásokat az oszályzással ─ hogyan válik hamissá? Persze, nem csak pontozó tanítónénit ismerek, hanem olyat is, aki soha nem ad fekete pontot és mégis célt ér: a házi elkészül, a felszerelés hiányok nyomot hagynak egy táblázatban és hatással vannak a szorgalom értékelésére, a szülő pedig a fogadóórán megtudja azt is, ha otthoni gyakorlásra van szükség. De, jelenleg a fekete pont akkor is él és virul, ahogyan az értékelés is.
Ezzel az állítással persze én is értékelek és öklömet rázom a pontozó tanítónénire, míg más szülők pont, hogy siettetnék már a haladásban. Így, közvetve a szülők is hatnak a tanítókra, amikor egymás között azt vitatják meg, hogy a másik első osztály hol tart a tananyagban? Melyik tanító néni az ügyesebb, jobb, profibb? Mi magunk is láthatatlan pontokat osztogatunk. Úgy tűnik, belegabalyodunk a méricskélés hálójába és a fától nem látjuk az erdőt, miközben azon sopánkodunk, hogy a PISA-felmérés szerint a magyar iskolások mennyire nem tudnak együttműködni (bezzeg tudnak egymás fekete pontjain huhogni)?
Az erdő ugyanis nem is az, hogy a felmérésen az iskolások hogyan szerepelnek, hanem az, hogy a világ megismerhetetlenül gazdag és színes. Hogy erről többet tudhatunk meg akkor, ha megtanulunk olvasni. Hogy mi is belekarcolhatunk az élet nagy masszájába, amikor gondolatokat és üzeneteket írunk le, akár csak azt, hogy „vegyél anya, májkrémet”, vagy éppen azt, hogy „puszi”. Mekkora lehetőségeket ad nekünk egy aprócska jel! Azt már tudjuk, hogy egy fekete tintával írott kis pötty okozhat nekünk bánatot. Remélem, a többi jel majd örömet hoz!
Evarek
