Négyéves kislányom a következő kérdést tette fel nekem a minap: „Amikor a dinók éltek, akkor még nem voltak emberek, ugye, Anya?” Az igenlő választ hallva boldogan felsóhajtott: „Végre valamit én is jól tudok!” A reakciója elgondolkodtatott. Eddig mindig csak az előnyeit láttam annak, ha valaki másodszülött, lévén magam első gyerek. Mindig irigyeltem az öcsémtől a lazaságát, hogy nem görcsöl olyan dolgokon, amiket nem tud befolyásolni, nem marcangolja magát folyton és ahelyett, hogy a hiányosságaira koncentrálna, éli az életét.
A születés sorrendje erőteljes hatással van személyiségünkre és így egész életünkre is. Anyaként sokszor okozott nekem dilemmát, hogy a nagyfiam motivációit jobban megértem, a problémáit jobban átérzem, míg rá nem jöttem, hogy ezekből sok mindent én is átéltem gyerekként, és a hasonló helyzetekben átéltek miatt vagyok vele empatikusabb. Hiába igyekszem levenni a húgáról való gondoskodás terhét a válláról, mert emlékszem, mennyire rettegtem, amikor kilencévesen rám bízták az ötéves öcsémet, csak javítani tudok a helyzetén, a születés sorrendjén nem tudok változtatni. Az olyan mondatok pedig, hogy „Te vagy a nagyobb, téged utánoz mindenben, viselkedj jobban, mutass példát!”, beleégnek a gyerek tudatába. Persze lehet, hogy ez genetikailag kódolt. A fiam már az egynapos húgáról is gondoskodott: a kórházban odaadta neki az alvós állatát, így üdvözölte első találkozásukkor.
Az, hogy valaki elsőszülöttként gondoskodó és felelősségteljes lesz, nyilván pozitív. De megvan ennek is az ára: nem mindig tudjuk elengedni magunkat, és túl sokat görcsölünk. Ha hibázunk, azon sokáig rágódunk, és a tökéletesség csak, ami elfogadható. A családunkban négyből hárman (a férjemet is beleértve) ilyenek vagyunk. A lányom boldog arcát látva döbbentem rá, hogy bizony, neki sem könnyű. Mindig másodiknak lenni, várni arra, hogy mikor lesz már olyan okos és ügyes, mint a nagytesó. Mikor szabad már neki is felmászni a nagy diófára, vagy a barátnőjénél aludni. És egyszer csak elérkezik az a pillanat, amikor rádöbben, hogy hiába igyekszik, a nagyobbnál nem lehet nagyobb.
Az öcsémet általánosban minden tanár azzal szekálta, hogy bezzeg, a nővére… Csak sokkal később derült ki, hogy a gyengébb tanulmányi eredményeit nem a lustaságának köszönheti, hanem a diszlexiájának. Én viszont sokáig úgy gondoltam, hogy neki már kitaposott útja volt utánam, őt sokkal hamarabb engedték „szabadon” a szüleim, mint engem. De amikor a barátnőkkel sétálás közben lekoptattam, nem jutott eszembe, hogy csak engem akar utánozni. Ez a csodálattal vegyes rivalizálás sokszor inspiráló is lehet. Nemrég Varró Zsuzsival készítettem egy interjút (hamarosan olvasható is lesz a blogon) Kiderült, hogy az öccse csak azért kezdett el verseket írni, mert általánosban Zsuzsi versei nagy sikert arattak. Dani pedig mindenképpen túl akarta szárnyalni a nővérét.
Kétgyermekes családoknak ismerős lehet ez a problémakör. De van egy jó hírem, ha kistestvér születik, az teljesen új dinamikát teremt a családban. A nagytestvér mindig az első marad, ezt nem veheti el tőle senki, a kicsiből viszont középső lesz, nem is nagy, nem is kicsi. De ez már egy következő poszt témája…
Amari