Olvasom Jókai Anna utolsó, önéletrajzi regényét, az Átvilágítást. Kíméletlen őszinteséggel, realista művészetének egyenességével tárja elénk életének fordulatait, „ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén”, mi is színről-színre átláthatunk az írónő életén. Ami – ellentétben azzal a képpel, ami egy magamfajta kései olvasóban róla kialakult – cseppet sem volt polgári. Elképedve olvasom szüleivel való rögös kapcsolatának leírását, magánéletének viszontagságait, élete mélységeit és magasságait.
Az életút végén, tudva, hogy emberi számítás szerint már nincs sok hátra (a regény írását 2016. július 9-én fejezte be, s alig egy évvel később, 2017. június 5-én meghalt), mégis fontosnak, elodázhatatlannak érezte meggyónni életét: már meghalt szüleinek, szerelmeinek, gyermekeinek, unokáinak, barátainak, olvasóinak és persze önmagának. Az emberi lélek kiváló ismerőjeként és Isten-kereső emberként egyaránt tudhatta, milyen múlhatatlan feladat kibeszélni az élet történéseit, megvallani a tévedéseket, bevilágítani a lélek sötétben hagyott, poros zugaiba.
A halál előtt, egy más minőségű életre készülve, már nem lehet tovább odázni a gyónást, amit meg is tett – zseniális írói képességének köszönhetően remekmű született belőle. A kötet elején így ír: „Igyekszem – az időben visszafelé – megbocsátani. Önmagamnak a legkevésbé. Szigorúan, nagyító alatt boncolom a múltamat. Mégis: igyekszem szeretni azt a tévelygőt, aki voltam.”, hogy aztán a felsóhajtott vallomás végére letegye a terheket, és eljusson a memoár utolsó mondataihoz: „A piedesztálról – ahova feltuszkoltak – nem szálltam le. Csak a hősi pózon változtattam. Leültem a talapzatra. Az arcomat a tenyerembe hajtom. Nem sírok; gondolkozom.”
A könyvvel a táskámban ülök a fodrásznál és a szárító zúgása mellett kéretlenül fültanúja vagyok beszélgetésfoszlányoknak, melyekből emberi sorsok: egy brutális válás, alkoholizmus, fogyatékos családtag gondozásának embert próbáló nehézségei bomlanak ki.
Istenem, mennyi nyomorúság, mennyi teher, amit láthatatlan batyuként cipelünk! Mint Anna. Mint mi mind, az Örök Ember.
Mert kinek a családjában ne lenne legalább egy nagybácsi, akit a família szinte kiretusál a történetéből, egy megtört vagy félresiklott életű nagyszülő, egy rejtélyes féltestvér, akinek kilétét homály fedi?
Fel nem dolgozott történetek, kapcsolatok drámai szakadása, bénító viszontlátások, férfiak és nők héja-násza, és gyermekek élete, akik tehetetlenül elszenvedik az élet – minden regényíró képzeletét felülmúló – fordulatait.
Ki tudja, melyik ponton ragadható meg az a pillanat, az a törés, amely – akár évtizedek múltán – a kései utódok életét is befolyásolja?
Ha valaki tagadná a nemzetek történetével való foglalkozás fontosságát, elemzésének és a múltbéli traumák kibeszélésének szükségességét, elegendő, ha saját családjának históriáját végiggondolja magában. Társas lényeknek való születésünk okán mind hordozzuk és örökítjük tovább emberi viszonylatainkat – nincs ez másképp a nemzetek sorsának alakulásakor sem.
Ha egy család életében sok elásott konfliktus van, és csontvázak potyognak ki a lelkek szekrényeiből, tudhatjuk, hogy valami nincs rendben. Ha meg szeretnénk gyógyítani családunkat (és vele önmagunkat), ki kell mondani a problémáinkat, meg kell fogalmazni a sértettségeket, fel kell tárni a mélybe gyömöszölt sérelmeket és könnyíteni kell azon a letehetetlen batyun, amely életünket segítő vagy épp megnyomorító társunk.
A konfliktusok feloldásának pedig egyetlen módja van: ha képesek vagyunk picit hátrébb lépni, önmagunk pillanatnyi kényelme elé helyezni családunk hosszú távú érdekeinek fontosságát és kimondani dolgokat.
Ne halogassuk folyton azokat a beszélgetéseket, amelyeket magunkban már ezerszer elképzeltünk, mondjuk el azokat a sértettségeket, amiket betokozódott tüskeként viselünk a lelkünk mélyén, kérjünk bocsánatot, ha van miért, és kérdezzünk azokról a dolgokról, amelyeket mismásoló hallgatás övez. Akkor is, ha nehéz, akkor is, ha fáj.
Mint Jókai Anna. Őszintén és irgalmasan ítélve, úgy hogy közben „a lélek mélyén szunnyadó örök szentséget ne sértsük, ne alázzuk meg.”
Ha képesek vagyunk így szólni egymáshoz, már félig nyert ügyünk van, és lassan elkezdenek gyógyulni a sebek, könnyebbedni a családi batyu terhei. S mivel nemcsak génjeinket, de családunk történetét is továbbörökítjük utódainkra, az ő életük terhei is csökkenhetnek mindezzel. Jókai Annával együtt mind tudjuk, hogy nincs képességünk a küszöb után még visszaszólni, akár egy tőmondatot is, úgyhogy próbáljuk meg még előtte rendezgetni öröklött és örökül hagyott kis batyunkat.
Hogy is írta József Attila? „Rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk, és nem is kevés.”
Lotte
