A nagyfiam határozottan kamaszodik. Nemcsak a lába nőtt észrevétlen 43-asra (még mindig döbbenten rakosgatom az én „kicsikém” lábáról lerúgott idomtalan csónakokat az előszobában) és nemcsak a ruházati gyermekosztályt hagytuk el, mióta fél fejjel magasabb nálam, de a hangja is furán megváltozott és már a fürdőszobaajtót is kulcsra zárja esténként. (Itt szeretném eloszlatni azt a tévképzetet, mely szerint a nők piszmognak legtöbbet a fürdőben, nem igaz, egy kamasz fiú csigalassú tollászkodása mindent visz e téren.)
És ha már végre előmászik a zárt ajtók mögül, egyre többet vonul el a szobájába – általában a telefonja és egy fülhallgató társaságában, s azon kapom magam, hogy ugyanazzal a hanggal visítozok neki, hogy jöjjön már végre vacsorázni, mint annak idején anyukám nekem.
Naponta többször is meg kell csipdessem magam és felidézni hetedikes önmagam, hogy elviseljem az olykor valóban bicskanyitogató nyegleséget vagy épp a kiborító közönyt, amellyel bizonyos dolgokra reagál. Mert valami ilyesmi lehettem magam is. (Emlékszem, milyen mérges volt szegény nagymamám, mikor egyre később értem haza az iskolából, mert barátnémmal és egy csomag szotyival vég nélkül beszélgettünk az utcasarkon, ahol szétváltak útjaink hazafelé menet. Egyik röhögőgörcsből zuhantunk a másikba és észre sem vettük, hogy telt el már megint az idő… Végtelen távlatok, a lélek nyújtózkodása, a világ nevetős tágulása – de jó is volt!)
De térjünk vissza az én kamaszomhoz. A minap már nem is számítottam rá, hogy az órarendje szerint esedékes időben hazatalál, de mikor a menetrend szerinti második vonattal sem érkezett haza, hívogatni kezdtem, merre jár. Az okosnak kialkudott telefon – amit csak azért kapott, mert „bejáró” a szomszéd városban lévő gimibe – unottan, válasz nélkül csengett ki. Nem egyszer, nem kétszer, nem háromszor.
Idehaza pedig fokozódott a hangulat: először a bosszúság, aztán az idegesség jegyei jelentek meg rajtunk: hol lehet ez a fiú, és miért nem veszi fel a telefonját?
Mikor aztán három óra helyett öt után nyílt az ajtó, egykedvűen sétált be a mi elkóborolt báránykánk, akin a nekiszegezett kérdések ellenére megbánás nem, legfeljebb némi értetlenség mutatkozott. Elmondta, hogy az osztálya ma játszott a focikupán, persze, hogy később jött. Arra a kérdésünkre, hogy akkor miért nem hívott bennünket, hogy tájékoztasson erről a fejleményről, értetlenül nézett ránk és visszakérdezett: miért nem néztük meg mi a Life360-on, hogy hol van?
Nem kis önuralom kellett hozzá, hogy ne lendüljön meg a kéz erre a hetyke, mégis teljesen őszinte válaszra. Mert bár a problémakör (a kamasz barátaival töltött ideje észrevétlen repül el, amit a szülő/nagyszülő nehezen tolerál) nem változott huszonöt év alatt, de az eszközök igen. A telefonra telepített lokalizációs applikációval mi valóban nem számoltunk, vártuk a hívását. Az okosvilágba nőtt gyermek számára pedig evidens volt, hogy szülei jó felhasználóként majd az alkalmazást figyelik és nyugtázzák azt, hogy fiúk még a suliban van. És valóban hosszas magyarázat után értette csak meg, miért szükséges az alkalmazás mellett is hazaszólni, hogy miért előrébb való apa hívása, mint az app; a család élő bejelentkezzéssel megoldott értesítése, mint a családkereső alkalmazás.
Egy biztos, kihívásokkal teli időszaknak nézünk elé – pláne hogy nagyfiúnk után ott jön a sorban még három, kamaszkort ostromló csemete.
Tényleg, nincs valami nyugtató app sokkot kapott szülők számára?
Lotte
