Nőnap alkalmából érdemes megállnunk annak kérdésénél, mi az, amiből nekünk, nőknek több jutott, és amiből nagyobb felelősségünk is ered, s mi az, amiben nekünk kéne változnunk, hogy társadalmunk jobb, élhetőbb legyen?
Nőnap alkalmából nem arról szeretnék most elmélkedni, hogy mi az, ami hiányzik/hiányozhat nőként élve, nem is feminista gondolatmenetbe kezdenék, hanem nőként, anyaként szembenézésre hívlak Benneteket, mégpedig egy rendkívül érdekes és izgalmas kötet megjelenése kapcsán, melyet a német CDU párt macedóniai iszlám családba született politikusnője, Zana Ramadani jegyez. (A vele készült interjú itt nézhető meg.)
Anélkül, hogy részleteznénk, milyen különbség van az iszlám és a nyugati-keresztény világ nőfelfogása között, szeretném figyelmetekbe ajánlani az írónő néhány gondolatát, mely jóval túlmutat az iszlamizmus és az abban rejlő veszélyek kérdéskörén.
Az üdítően őszinte, minden politikai korrektséget mellőző Az elkendőzött veszély című kötetben Ramadani a nők iszlám világban betöltött szerepéről, a gyermekek nevelésében való szinte kizárólagos részvételéről beszél, s arra hívja fel a figyelmet, hogy bizony az iszlám nőkön, anyákon áll vagy bukik a muszlim társadalom radikalizációja, hiszen rájuk van bízva a gyerekek nevelése, ők a primer értékközvetítők, a férfiak marginálisan találkoznak csak a gyermeknevelés egyes részfeladataival. Az írónő egyenesen az „anyák hatalmáról” beszél, s ezzel nőtársaira és persze értük is haragszik.
Természetesen a mi kultúránkban és értékrendünkben a női és a férfi szerepkörök jóval kiegyensúlyozottabbak, mégis érdemes megállnunk annak kérdésénél, mi az, amiből nekünk, nőknek több jutott, és amiből nagyobb felelősségünk is ered, s mi az, amiben nekünk kéne változnunk, hogy társadalmunk jobb, élhetőbb legyen?
A nőiséghez talán elsőként hozzárendelhető, kitüntetett fogalmak a szépség (helyesebb inkább kellem, finomság értelmezésben gondolnunk rá) és az anyaság. Mindkettő hatalom és felelősség egyaránt.
Ahogy saját magunkat megbecsüljük, ahogy „kelletjük magunkat” (a szó legnemesebb értelmében), az óhatatlanul visszahat a másik nem reakcióira is. Ha elsősorban kilóinkat méricskéljük, és nem törődünk lelkünk, szellemünk ápolásával, akkor könnyen „húspiaci termékekké” válhatunk, nem vonzó, vágyott nővé. Így pedig valódi társat találni nehéz, az itt köttetett kapcsolatok minősége kétséges.
A férfi-nő kapcsolatok milyensége alapjaiban határozza meg életünket. Ha van bennünk tartás, ha nőiségünket értékként éljük meg, az oly sokat hiányolt kölcsönös tisztelet és megbecsülés vágyott megtapasztalása is lehetséges. Ha lányok és fiúk ennek mentén kapaszkodnak össze, kapcsolatuk erősebb lesz, önértékelésük stabilabb, s ebből a társadalomra nézve is megannyi pozitív következmény fakad: kevesebb válás, több gyermek, összetartóbb családok, közösségek.
Anyaként ugyancsak kitüntetett helyzetben vagyunk: gyermekünk test a testünkből, a fogantatástól olyan kötelék jön létre anya és gyermeke között, melyet az apák hiába is vágynának. Ebből a természetből adódó helyzetből fakad különös felelősségünk is, mégpedig az elszakíthatatlan lelki köldökzsinóron folyó táplálással: gyermekeink lelki fejlődése, szociális nevelése kapcsán. A mi gyermekeinket nem a radikalizálódástól, sokkal inkább az önzéstől, a felelősségvállalás hárításától és a nihilizmustól kell féltenünk. Ha a feltétlen szeretet mellett világos határokat is szabunk számukra, ha megtanítjuk őket, hogyan különböztessék meg a jót a rossztól, már többet tettünk, mint sok tudós vagy politikus együttvéve.
Egy társadalomról sokat elmond, hogy milyenek annak nő tagjai – az elvárt tisztelet és a női szerepek indokolt megbecsülése mellett, ezért a Nőnap kapcsán saját felelősségünkről is érdemes gondolkodni. Erre invitálunk Benneteket, osszátok meg velünk, hogy szerintetek nekünk, nőknek kell-e, s ha igen, miben változzunk, hogy társadalmunk jobbá, szerethetőbbé legyen?
Szerző: Lotte