A daganatos betegségek általában, így a melldaganat megjelenése is különösen nagy erővel hat a családra. Leginkább azért, mert a melldaganatos megbetegedés jellemzően nőket érintő betegség és a többségében a nő a család motorja. A nő a család motorja és ha az a motor valamiért lelassul, vagy megáll, ott bizony megérzi a család a az elakadást, a változást.
A diagnózissal való szembesülés egészen biztosan óriási riadalmat kelthet az érintettekben és a közvetlen környezet számára is félelmetes lehet a hír. Ezernyi kérdés merül fel azonnal. Nincs ember, akiben fel ne bukkanna már a legelején a legrosszabb lehetőség is. Természetes ez a szélsőséges gondolat, hiszen egy addig nem ismert út elején áll a család, senki se tudja hol ér véget a történet és az elején hiába bizonygatja a legjobb szakember is a végzetes ellenkezőjét, hiába mutatnak ezer pozitív példát, a pánik azért szíven ragad egy időre mindenkit.
A pánikkal egyszerre vagy rögtön azután jön a többi kérdés, Milyen kezelések várnak rá? MI történik majd? Mire lehet számítani? És aztán: hogyan tovább? Mi lesz a munkával? Miből élnek meg? Majd a családot közvetlenül érintő kérdések is felmerülnek: mennyiben befolyásolja mindez a család életét? Ki lesz a gyerekekkel, amíg az anya kórházban van, vagy otthon ugyan de gyenge, ellátásra, ápolásra szorul. Ki főz? Ki mos? Ki vásárol be? Ki tanul a gyerekekkel? Ki viszi óvodába, iskolába őket?
Milliónyi addig természetes módon zajló folyamat és feladat kiesik az anya, a nő kezéből és kell lennie valakinek, valakiknek, akik azokat a folyamatokat felvállalják, felveszik a fonalat és csinálják tovább.
Nincs olyan forgatókönyv, amely minden esetben alkalmazható lenne, nincsenek univerzális jótanácsok, hiszen minden eset, minden betegségtörténet, minden család és minden párkapcsolat más. A betegség átírhatja a teljes párkapcsolatot, – már foszladozóban lévő kapcsolatot is újra egybekovácsolhat (vagy teljesen szétzilálhat), valamint addig biztosnak hitt kapcsolatot is szilánkokra törhet. Addig, amíg egy ilyen helyzet elő nem áll, nem ismerjük se a saját, se a mellettünk érő ember igazi erejét.
Párkapcsolatra gyakorolt hatás
Előfordul, hogy a közvetlenül mellettünk élő ember, a férj kifordul a kapcsolatból, elmenekül, mert tehetetlennek érzi magát, vagy jól (rosszul) méri fel a rá váró terheket és nem óhajtja azokat magára vállalni. De sok esetben nem marad magára a beteg, és legalább egy ember közvetlenül elérhető lesz a betegség teljes lefolyása alatt. Remélhetőleg van, marad valaki, akivel őszintén lehet beszélni a felbukkanó érzésekről, félelmekről, szorongásról ugyanúgy, ahogy a napi praktikus feladatokról is. Arról, hogy szívesen enne a beteg egy tál lencselevest, de nincs ereje kikelni az ágyból és akkor jó, ha van valaki, aki azt a tányér levest az ágyához viszi. Ha nem kell távoli ismerősöktől, barátoktól apró cseprő szívességeket kérni, mert az nehéz és nehezebbé teszi a megpróbáltatással való szembenézést.
Tisztában kell lenni azzal, hogy a különféle vizsgálatok, kezelések és beavatkozások próbára teszik a beteg erejét, kitartását és türelmét is. Olykor azokon csattan az ostor, akik a legközvetlenebbül vannak jelen, a férj, a kedves, a vőlegény az, aki szembesül a kifakadó, elfáradt, nyűgös, vagy ellenálló beteggel. Ez nem könnyű feladat, sőt nagyon nehéz szerep és nagy türelem és szeretet kell ahhoz, hogy a párkapcsolatot ne nyomja agyon a helyzet.
Mindemellett – bár meglehet a hozzátartozó is szenved a szituációban- tartani kell a lelket a betegben, támogatni, bátorítani és közvetlen módon segíteni a gyógykezelések alatt. Mindezt úgy, hogy a felelős döntéseket nem szabad, nem lehet kivenni a beteg kezéből. Nagyon nehéz úgy segíteni, hogy ne akarjunk dönteni helyette, „jobban tudni” mi a jó betegnek, mint ő maga.
Sok „segítő” akkor érzi komfortosnak magát egy ilyen nehéz folyamatban, ha teljesen átveszi az irányítást és nemegyszer nyomást gyakorol vagy ellenőrző, kontrolláló szerepkörbe téved. Nehéz meghúzni a határt a szeretetből és féltésből fakadó tanácsadás és a beavatkozás között. Hiszen mindenki jót akar, de nem biztos, hogy a lehető legjobb módon kommunikálja azt a beteg felé. Ez a típusú nyomásgyakorlás, valamint a beteg érzékenységéből és kiszolgáltatottságából fakadó érzelmek, sérelmek és félelmek is rányomhatják a bélyeget a párkapcsolatra, és a kapcsolat jövőjére is.
Gyerekek a családban
A legfontosabb, hogy a gyerekek is legyenek tisztában azzal, komoly dologról van szó. És mindezt úgy kell kommunikálni hogy az ne keltsen feleslegesen nagy riadalmat bennük, de ne is maszatoljuk el a helyzetet, mert a gyerekek résen vannak, mindent meghallanak. Amit meg nem, azt kiköveteztetik vagy félmondatokat csipegetnek fel. A félrehallások, a nem helytálló információk meg sokkal erősebb szorongást keltenek bennük, mint kellene. Mindig az életkoruknak megfelelő módon, olyan köntösbe csomagolva kell beszélni az édesanya állapotáról, amely nem csak érthető, értelmezhető, de el is bírható számukra.
Minden esetben az lenne az optimális, ha egy olyan nagycsalád állna a beteg mögött, amely a feladatokat megfelelő módon szétosztva tudna érzelmileg és fizikailag is támogató módon jelen lenni a mindennapokban. Ez azonban nem mindig van így. Sokszor egyetlen ember vállal felelős szerepet a beteg mellett vagy ideig-óráig, esetleg rendszertelenül segítenek csak be más családtagok, vagy barátok. Egy ilyen nagy próbatétel egyben érzékeny szűrő is a környezet felé. Néhányan nem mennek át a rostán, vannak, akik hátat fordítanak. Legtöbbször azért, mert egyszerűen tehetetlennek érzik magukat az adott helyzetben, vagy azért, mert nem tudják, hogyan kell kommunikálni a beteggel, nem tudják mit is mondhatnának, milyen kérdések hangozhatnak el. Sokan bizonytalanok abban, hogy elbírják e a betegséggel együtt járó érzelmi megpróbáltatásokat.
Pedig a kölcsönösen őszinte, az együttérző de tolakodásmentes kommunikáció minden esetben segítség lehet. Ahogy a jelenlét, az elérhetőség is bizalmat és erőt ad, nagy segítség akkor is, ha nincs konkrét feladat, ha nem kell más, csak a szeretet.
