Abban a korban vagyok, amikor már jól tudom, hogy veszteség és gyász nélkül nem tudjuk leélni az életünket. Mindenkinek van drága halottja, akire emlékezzen, akiért sajogjon a szíve.
Kérlek, hallgassátok meg ezt a néhány gondolatot Nagymamám emlékére, és minden nagyszülő emlékére, aki már nem lehet itt velünk.
Egy gyermekdal csendül újból és újból fülembe, amit a kisfiammal hallgattunk sokszor; ha ezt a dalt meghallom, bármilyen egyszerű, vagy együgyű kérdéseket is tesz fel, megállíthatatlanul elerednek a könnyeim, mert ez a dal most Rólad szól Nekem:
“aki álmomra ügyelt,
Hogyha gonosz hold kelt fel,
Ki a kedvemért jövőt remélt,
az hogyan hagyhat el?
Aki járt minden úton, aki ismert minden szót,
Ki száz szavamnak hangot adott,
Többé sose szól?
A szívben, ha mennydörög,
S a szemre felhő száll,
Zápor, ha szakad, új folyó, ha fakad:
Miért fáj, miért fáj?“
/Geszti Péter: Dzsungel könyve, Balu dala/
Gyerekkorom meghatározó, szívemnek oly kedves alakja voltál, maradsz mindörökre. Tudom, hogy nem sajátíthatlak ki, hisz számtalan gyermeknek, a sajátjaidnak, unokáidnak, dédunokáidnak, rokonaidnak, sőt még a szomszédok gyerekeinek a gyermekkorát is bearanyoztad gondoskodásoddal, törődéseddel, tréfáiddal, teljes szívből jövő szereteteddel.
Szárnyaid alá vetted kéretlenül is, fizetség nélkül, néha minden köszönet nélkül a kicsiket, számkivetetteket, nélkülözőket. Az első világháború után születtél, 1919. január elsején. Ünnepre készültek az emberek, a békét, az újesztendőt köszöntötték… ahogy most is ünnepen tértél meg a Teremtődhöz, nagyszombat hajnalán. Lelkedet már az ünnepre, az útra készítetted, amikor nagycsütörtökön együtt vártuk a feltámadás ünnepét. Húsvétkor mindenkitől elbúcsúztál, mindenkitől kérted, hogy bocsásson meg, te csak jót akartál tenni, imádkoztál értünk és megsimogattál. Apácák tanítottak, akik szigorral, vallásosan neveltek, remekül zongoráztál, és rajzoltál, énekeltél: hallottam tőled sokszor: ”Az a szép, az a szép, akinek a szeme kék, akinek a szeme fekete” – amilyen a tiéd volt, vagy azt a híres filmzenét a Hyppolitból: „Köszönöm, hogy imádott, hogy reám úgy vigyázott, de ne küldjön virágot nekem (…) Köszönöm, hogy becézett, de egy kissé elkésett, mert titokban másé lett szívem”.
Megbecsülted az életet, amit a Jóistentől kaptál, nem vesztegetted el, szorgosan dolgoztál, fáradhatatlanul a családodért. Jó kedved, tenni akarásod mindig elkísért. Gránát sem riasztott vissza – édesanyádnak gyógyszertárba menet – melynek szilánkjai örökre belefúródtak homlokodba, lábadba. Sosem adtad fel, csak mentél tovább, kilométereket gyalogoltál, hogy lábad ne bénuljon le, nem panaszkodtál akkor sem, most sem, ha fájdalmaid voltak. Fiaidat, lányodat becsületben nevelted – oh, most látom, milyen embert próbáló feladat! A forradalom után Bécsbe emigráltál, de hazahúzott szíved, ahogy azután is sokszor, Amerikából, Kanadából, Svédországból is hazataláltál hozzánk. Nagyapám méltó társra, – aki segítette, gondozta, ápolta őt, kitartva mellette, egészségben, betegségben egyaránt – vigaszra talált Benned, gyermekei pedig lelkiismeretes, szeretetteljes nevelőanyára.
Első emlékeimben benne vagy, hisz születésemtől mellettem voltál. Gyermeki kíváncsisággal tekintettem Rád, gyerekszemmel néztelek, gyermeki füllel hallgattam meséidet, szorosan melléd bújva. Ha lehunyom a szemem, most is látlak, ahogy ringattál, öleltél, csókoltál, ahogy értem jöttél az óvodába, ahogy svájci sapkádban vártál az iskola előtt, integetve. Megannyi édes álom, amit ágyadban álmodtam, megannyi varázslatos mese, a meséid, amik újból a fülembe csengenek, és amiket most én mesélek tovább…Ha visszaforgathatnám az idő kerekét, felvenném minden meséd, minden családi történeted, minden dalodat, hogy újra hallhassam szeretett hangodat, hogy újra megsimítsa lelkemet, hogy az én gyerekeimnek is élő legyen, hogy emlékeim ne fakuljanak soha.
Kezeid selymes, megnyugtató tapintása, amely cirógatja kezeimet, arcomat, már most úgy hiányzik. Sötétbarna szemeidben megéreztem Őt, a mérhetetlen szeretetet és alázatot, és ez bennem is kitörölhetetlen nyomot hagyott. Mert a szeretet és az alázat – ami az életed volt – öntudatlanul is megvilágosította nekem a követendő utat, a felsejlő rejtélyt, a hit, és a szeretet erejét.
Bátorítottad a gyengét, otthont adtál az otthontalan szíveknek, ételt annak, aki nélkülözött, ágyat, fedelet, melegséget, jó szót a csüggedőknek. Nem tartottál meg magadnak semmit, elajándékoztad “kincseidet”. Kitártad a szíved, “hogy melegednének az emberek”.
Tanítottál kötni, hímezni, rejtvényt fejteni – amit régen úgy szerettél – lekvárt főzni, befőttet eltenni, ízesen ételt készíteni. Ha eljöttök hozzánk ebédre, az ő főztjét kóstolhatjátok. A főzési, befőzési, sütési fortélyai bennem élnek, gyúródeszkája a gyúródeszkám – magába szívta a megkelt kalácsai kovászát.
Ahogy tegnap sütöttem a palacsintát a kisfiamnak, csak 14-re tellett a tésztából, hihetetlen fáradtnak éreztem magamat e tettől, eszembe ötlött, hogy egy este, 20 évvel ezelőtt, volt, hogy száz palacsintát is megsütöttél.
Mindig erős voltál, makacs, és a végletekig ragaszkodtál az önállósághoz, éltetett, erőt adott, ha érezted, hogy szükség van rád, még a hasznodat veszik. Még dajkáltad volna a csecsemőt, akit most karomban tartok, nevét is megjegyezted, bár már sok minden mást elfelejtettél, nevettél, gügyögtél, ha rád nevetett.
Gyermek voltam és most te gyermek lettél: megcserélődtek a szerepek, vezetted lépéseim, amikor járni tanultam, most én kísértelek. Fürdettél, most én fürdettelek, enni adtál, most én etettelek. Születésnapomra ajándékba egy földgömböt adtál, és mondtad, hogy a világot adod nekem, most én voltam a világod.
Háborúkkal, forrongásokkal, változásokkal teli évszázad lenyomata is az életed, nincs mindenkinek ilyen hosszú útja. Mindig mondtuk, hogy Istennek célja van veled, valamit meg kell tenned, még mielőtt színe elé lépsz.
Veled voltam, ameddig lehetett… feladták az utolsó kenetet… megsimogattam a kezedet utoljára, megcsókoltam a homlokod. József Attila versét mondogattam: mert érzéseimre szó, szavaim helyett:
„szeretlek, mint a fényt a termek,
mint lángot a lélek, test a nyugalmat!
Szeretlek, mint élni szeretnek
halandók, amíg meg nem halnak.”
Az örök világosság fényeskedjék Neked!
