Ha utazási célpontokat kellett volna rangsoroljak, személyes best of listámon bizonyára nem állt volna túl előkelő helyen az aprócska balti állam, Észtország. Az én drága férjemnek azonban arra akadt dolga, s a partnerei fontosnak érezték, hogy kedves invitálásuk ne csak neki, de feleségének is szóljon. Így esett, hogy néhány napra a sok száz észt szigetecske legnagyobbikán, az általam korábban még hallomásból sem ismert Saaremaa fővárosában, a 16 ezer lelkes Kuressaare városkában töltöttünk három éjszakát.
Az itthoninál majd 20 fokkal hűvösebb időjárás közepette, a szeles, fürdésre csak igazán elvetemült hidegtűrők számára alkalmas Balti-tenger ölelésében, a fehér éjszakák hosszúra nyúlt nappalainak időzavarában, a sok idegen vonás ellenére is otthon éreztem magam. A miérten gondolkodva az alábbiakra jutottam.
Kezdjük az alapoknál – mert ugye, nyelvében él a nemzet, s észt barátainkkal (legalábbis a finnugristák szerint) rokonságban állnánk. Hiába a sok magánhangzó és a rengeteg diftongus (kettőshangzó), mégis van valami mélyen ismerős az észtek nyelvében. Bár nemcsak kilométerben, de nyelvrokonságban is jócskán távol vannak tőlünk, mégis, már a tallini reptéren odakaptam a fejem egy kisfiú félmondatára, belehallva valami magyar jelentést – utunk során mindez több ízben megesett. Pedig egy nyelv esetén, ahol olyan mókás mondatok alkothatók, melyek szavaiban négyszeres magánhangzókat találunk (itt van például a „kuuuurijate töööö jäääärel” kifejezés, mely annyit tesz magyarul, hogy „a holdkutatók dolgos éjszakája a jég szélén”). Micsoda sorozatlövések u-ból és ö-ből! A magyar ugyan mekegő nyelv, de ezt a magánhangzó-burjánzást rokonnak érezni mégiscsak furcsa. És mégis. A régmúlt találkozásának különös továbbéléseként, minden tényszerű különbözőségen átüt valami mélyen ismerős. Rejtelmes dolog ez a nyelvrokonság.
Aztán itt vannak az arcokban, a vonásokban rejlő ismerős jegyek. Hiába az északias szín, valamiért sokkal hasonszőrűbb hozzánk mindenki, mint a velünk azonos szélességi fokon élő amerikaiak vagy nyugat-európaiak. Lehetséges, hogy a hasonló történelmi események, a nemzeti identitás megőrzéséért folytatott harc, a megmaradás makacssága vagy a vert helyzetek ősi gyógyírja, az önirónia valahogy hasonló vonásokat rajzolt az arcainkra? Nem túl akadémikus hipotézis, mégis annyira valószínű…
A szigetet járva nemcsak a síkhoz szokott magyar szem számára tetszetős lapos (olykor lápos) vidék és a különleges felhőmintázatokban tobzódó tágas horizont, de a flóra hasonlatossága (igaz, a mi júniusunkat idézve, virágzó bodzával, pipacsmezővel, búzavirággal és virító repcetáblákkal) is olyan kedves-szép magyar lelkünknek. Az épített környezet történelmi hagyatékai ugyancsak hasonlóak a mieinkhez: ősi viking várak és német templomok a tizenharmadik századból, csodaszép, naiv kőszobrokkal. A múlt jelenben felbukkanó búvópatakocskái mélyen ismerősek. Lelke van itt a falaknak, a föld ősi léptek nyomát őrzi, átgyalogoltak itt dán és norvég hódítók, a Német Lovagrend fegyveresei, majd a cári Oroszország annektálta a kis államot, hogy egy rövidke függetlenség után a Szovjetunió kebelezze be. A kommunizmus sötét évtizedei után szinte elsőként szakadt el a „szövetségbe forrt szabad köztársaságoktól”, s velünk együtt csatlakozott az Európai Unióhoz. Hasonló sors, hasonló küzdelmek a megmaradásért.
És végül, de nem utolsó sorban fontos közös nevező észtek és magyarok között az étkezés szeretete: a remek kenyerek és sajtok, az ízletes bogyós gyümölcsök, a káposzta, a cékla, a krumpli hangsúlyos jelenléte a tányéron, s a sokszoros koccintgatás evés előtt, közben és utána, hangos „Terviseks!” (jelentése: „Egészségedre!”, remek kiejteni sok sok túlpörrrrrgetett r-rel) felkiáltásokkal kísérve. Tengerparti országként hiába úsznak be a kulináris képbe a nálunk meglehetősen háttérbe szorult halak, valahogy az észt ízek, illatok is olyan otthonosak!
Egy szó, mint száz: e távoli, rokon kis nép felkeresését cseppet sem bántam meg, múltunk és jelenünk örömei, bánatai és dilemmái is hasonlatosak – és, hát ugye: similis simile gaudet!
Lotte
