Elsős voltam, amikor kikönyörögtem a szüleimtől, hogy hadd menjek egyedül iskolába. Egy kisvárosban éltünk, ahol a suli tíz percre volt az otthonunktól. Szüleim kicsit vonakodtak, tanakodtak, de aztán megkönnyebbülve tudomásul vették, hogy ennyivel is könnyebb lesz a munkájuk mellett a napi rutin. Mindenki nagyon örült…
Egészen addig, amíg „az Ági” – akinek szomorú életkörülményeire most nem térek ki – észre nem vette, hogy áldozatot sejthet személyemben. Egy közlekedési rendőr magabiztosságával állított meg, és magától értetődő közvetlenséggel mutatott rá a barna színű ceruzámra (engedelmesen elővettem a tolltartómat), hogy „az kell”. Azóta sem tudom, miért pont az a szín kellett neki, de inkább elfutottam, s naponta különféle nénik és bácsik siettek segítségemre. Végül Ágit a felnőttek megrendszabályozták helyettem.
Pedig a közlekedési szabályokból jól kiokosítottak, és az a szülői tanács is működött, hogy kérjek segítséget, ha bajban vagyok. Az általam végigkérdezett ismerősök nagy része is a közlekedési helyzetektől tart a legjobban – Budapesten nem is alaptalanul. Magam sem tudom, hogy egy forgalmas kereszteződésben a zebra közlekedési káosza jelenti-e a nagyobb veszélyt, vagy az aluljáró szociális állapota? S akkor el is jutottunk a legősibb, legszorongatóbb szülői félelemhez: mi lesz, ha felbukkan egy cukros bácsi? Vagy egy terepjárós kopasz férfi? Esetleg egy kedves, remegő kezű néni, aki csak a pontos időt kérdezi meg, aztán a következő pillanatban már a cekkerébe gyömöszöli a gyereket?
Bár fényes nappal, forgalmas helyen mindez nem tűnik annyira valószínűnek, mégis mindenki gyanús lehet – és ez ugye, nem a legjobb üzenet? Ezen a ponton az a legnehezebb, hogy a veszélyt reális mértékűnek és kezelhetőnek képzeljük el, és így is beszélgessünk róla. Pont ezt nem segítik az interneten terjedő gyerekrablásos városi legendák, melyek ősszel újból és újból visszaérnek hozzánk (nálam szeptemberben kétszer járt a hír), lappangó rossz érzést hagyva a gyomor tájékán.
Olyan ez, mint a szobatisztaság: nincs és nem is lehet közmegegyezés. Az alsóból felsőbe való átlépés jelent egy láthatatlan vízválasztót, amikortól egyre többen ugranak át az iskolából a zeneiskolába, vagy különórák közeli helyszíneire, aztán haza. A pszichológusokból sem lehet kézzelfogható információt kicsikarni, csak irányelveket, miszerint a gyerek figyelmességét, megbízhatóságát, a lakóhely iskolától való távolságát és a közlekedési viszonyokat vegyük figyelembe.
Akármit is választunk, könnyen a mesebeli gazda helyzetében találjuk magunkat, aki fiával egy szamarat hajtott haza, s a szembejövők hol azért korholták, mert felült az állat hátára, hol azért, mert nem ült fel a hátára, hol meg azért, mert a fiával együtt maga cipelte a jószágot. Ha a nagyobb gyereket kísérjük, önállótlanságra szoktatjuk, ha a kisebb egyedül megy, akkor felelőtlenek vagyunk. Vagyis, némiképp a külvilágtól függetlenül kell az önállóság ízére ráérezni szülőnek és gyereknek egyaránt.
A hozzám hasonló félénkebbek pedig vigasztalhatják magukat azzal, hogy az is része az önállósodásnak, hogy naponta végigjárjuk a szokásos útvonalat. Ez alatt észrevétlenül is közlekedési helyzetek tucatjait oldjuk meg, megosztjuk a figyelmünket, látunk hajléktalanokat vagy részegeket is, eldöntjük, hogy ki az, akit biztonságosabb lesz kikerülni, sőt, arra is példát mutathatunk, hogyan kell másoknak segíteni úgy, hogy közben vigyázunk a saját épségünkre.
És nem is muszáj rögtön elengedni egy egész útra az iskolást: mi sokáig az utolsó zebrától engedtük el a nagyokat, hogy onnan egyedül menjenek az iskola kapujáig. Aztán egy nyaraláskor levihették a szelektív gyűjtőbe a flakonokat. Aztán egyszer főzés közben kiderült, hogy nincs otthon prézli, s akkor már két iskolás is jelentkezett a feladatra, hogy leugorjon a kisboltba. Kicsit sokára jöttek, mert a prézli nem ott volt, ahol mondtam, ők viszont felkutatták, és még a lejárati idő ellenőrzésére is jutott idejük. De, akármilyen elégedettek voltunk is, azóta mindig van itthon zsemlemorzsa.
Evarek
