Alapvetően azok. Már eleve nagy szó, ha odáig jut az ember, hogy elmondhatja: „néni lettem” (esetleg bácsi, de ez már más történet). Még leírni is furcsa. A nagyiság az megtörténhet magától, de a néniség az nem. Ahogy ők mondják „azt még meg is kell érni” – de hogyan?
Jó ideje figyelem őket. A házunkban – mely egy többemeletes, körfolyosós, pesti bérház –, jócskán vannak nénik. Csupán egy idősödő férfi rója magányos sétáit, de bácsik, azok valahogy nincsenek: voltak, s már nincsenek. Férfiak jöttek-mentek, rendszerek épültek fel és omlottak össze, most épp a bulik és filmforgatások díszletei között követik sajátos életstratégiáikat ezek az idős asszonyok. Lehet, hogy nincs is stratégiájuk, csak kitartásuk. Vagy maga a kitartás a stratégia?
Nem akarom én piedesztálra állítani őket, már csak azért sem, mert a nénik nem mindig jók! Csöpi néni a földszinten − úgy általában ideges a gyerekektől (függetlenül attól, hogy vannak unokái). Erzsike néni mogorva, mindig is ilyen volt, viszont nagyon eredeti a látásmódja. Éva néni tisztaságmániás, de szellemileg nyitott és sokat olvas. Nagy néni a bejárati ajtó rácsain át rettegve kukkant ki a világra, innen reflektálva bolygónk eseményeire. Juharos néni kriminálisan rendetlen és az élő fába is belekötne, de van abban valami megható, hogy egész nap a parkban lóg a kiskutyájával. S végül stílusosan a legfelső szinten a mindig tiszta, friss és kedves néni, akinek viszont nem tudom a nevét, talán, mert annyira valószerűtlen.
Mindegyikben van valami ismerős vonás. Kicsit mindegyik hasonlít nagyanyára. Ő sem volt mindig jó. Volt hajhálója, kendője, sütött, kézimunkázott, de a külsőségeket leszámítva csak annyira volt ő hagyományos nagymama, mint a Piroskára várakozó farkas. Halálosan félt a haláltól, sejtelmes történeteket mesélt éjszakánként és az ebéd csak késő délután volt készen − de mindig kész volt. Egy igazi XX. századi, sérült nagyanya, aki teljesen mellékesen, véletlenszerűen tette a jót. Lehet így is.
Meg lehet máshogy is. Mindig akad néhány néni, aki ebből a szerethető tömegből kiemelkedik. Ők nem rejtik el arcukat. Például Rózsika néni, akivel barátok lettünk a több, mint 70 év korkülönbség dacára. Üldögéltünk lent a metróállomáson vasárnaponként, margarinos dobozokból ettük a nagyi-sütiket és a metrószerelvényekkel engedtük el az élet gondjait, melyek éppúgy nem sietették és nem is késleltették halálát, mint a fájó láb, vagy a megszületni sehogy sem akaró dédunoka. Vagy a csángó Juliska néni, aki nem bánta, ha a gyerekek ugráltak az ágyán, ha lelegelték a sütiket a Karácsonyfájáról, ha belebújtak a gumicsizmájába. Bár súlyos testi és lelki fájdalmakat hordozott, élt benne a derű és a baráti érzés lángocskája.
Néha elképzelem, milyen néni lennék én? A legjobb az lenne, ha nem csak egykorú, hanem fiatal barátaim is lennének, akik nem csak azért jönnek el hozzám, hogy jót tegyenek velem, hanem azért, mert a találkozás nekik is örömöt jelentene. Tehát gyermekszerető leszek, mint Nagy néni, rendszerető leszek, mint Éva néni, és remélem lesz bennem valami a rendetlen Juharos néni magányban is virágzó életkedvéből. Mert ahhoz, hogy néni legyek, tudni kell élni, nem?
Evarek
