Október 6-13. között Hátrahagyottak emlékezete címmel különleges szabadtéri kiállítást tekinthetnek meg azok, akik kisétálnak a Nemzeti Sírkertbe. A kiállítás az aradi vértanúk és családjaik előtt tiszteleg, a mártír tábornokok személyes sorsába enged bepillantást. Az interaktív tárlat háttéranyagát Hernády Zsolt történész, négy kislány édesapja állította össze.
Miért fontos, hogy emlékezzünk 1849. október 6-ra, ünnep lehet-e egyáltalán egy ilyen tragikus nap évfordulója?
Valóban, érdekes ünnep, itt az ősz derekán kicsit a halottak napjának csendes, befelé forduló meghittségére hasonlít, nem harsány, diadalmas nap. A feleségeknek, kortársaknak saját élmény, de valami miatt számunkra, újabb nemzedékek számára is fontos. Büszkék vagyunk hős vértanúinkra, de egy bensőséges hangulat is társul hozzájuk a szenvedés és a halál okán. Ezt a személyes viszonyt, a vértanúk sorsának átélését mélyíti, hozza közelebb a feleségek, a családok megismerése.
Az aradi tábornokok kőkemény, harcedzett katonák voltak. De vajon milyen férjek és családapák voltak a halálra ítélt tisztek?
A búcsúleveleken keresztül a marcona katona külső mögül minden esetben felsejlik a hús-vér, érző vőlegény, férj, apa. A közelgő halál tudatát tartással, méltósággal viselni és még így, a vesztőhelyről is gondoskodással lenni a távoli szerettek sorsa iránt, ezek mind az emberi nagyság bizonyítékai. Ezek a férfiak nemcsak a csatamezőn, a haza védelmében álltak helyt, de személyes tragédiájukat is méltósággal viselték és lehetőségük szerint gondoskodni próbáltak családjaikról. Van mit tanulnunk tőlük férfiként, magyarként, férjként és apaként egyaránt.
Miképp élték meg a tábornokok a halálos ítélet hírét? Milyen lelki folyamatokon mentek át a kivégzés napjáig?
Ugyanolyan emberek voltak, mint mi: természetesen féltek a haláltól, és dühöt, elkeseredettséget is éreztek, ahogy aggodalmat is szeretteik és a haza sorsa miatt. A lobbanékony természetű Damjanich János hitvesének, Csernovics Emíliának írott levelében például így imádkozott a halála előtt: „Mindenség ura! Hozzád fohászkodom! Te erősítettél engem a nőmtől való elválás borzasztó óráiban, adj erőt továbbra is, hogy a kemény próbát: a becstelen, gyalázatos halált erősen és mint férfiú állhassam ki. … Oltalmazd meg Mindenható az én különben is szerencsétlen hazámat a további veszedelemtől! … Adj erőt, óh Atyám az én szegény Emíliámnak, hogy beválthassa nékem adott ígéretét, hogy sorsát hitének erejével fogja elviselni.”
A kutatásaiból mi derül ki, milyen volt a viszonyuk hitveseikhez? Más volt-e akkoriban férfi és nő kapcsolata, a házasság?
A fordulatok, amelyeket a tábornokok és feleségeik a levelezéseikben használtak a magas hőfokú érzelmek mellett azt a feltétlen tiszteletet is elénk tárják, amely e kapcsolatokban jelen volt. Ma ez mintha kiveszőben lenne, kevésbé tiszteljük a másik embert…
Hogyan éltek túl az özvegyek, mi történt velük a tábornokok halálát követően?
Knezic Károly felesége hamarosan belehalt ura kivégzésének hírébe, más források szerint megőrült és 1853-ban halt meg. A többség kitartott a kivégzett férjek mellett és nem házasodott újra. Damjanich özvegye például hatvan évvel élte túl férjét, és nem házasodott meg újra. Az önkényuralom éveiben megkezdte a szabadságharc árváinak gondozását, felkereste a megtorló hatalom kivégzettjeinek jeltelen sírjait, s amint lehetett, emléket állított nekik. Batthyány grófnéval együtt megalapította a Magyar Gazdaasszonyok Egyesületét, pénzt gyűjtöttek a rászorulóknak és árvaházat nyitottak. Az országos hírű jótékonysági szervezetet a kiegyezés után Erzsébet királyné is felkereste, ám a két özvegy, a két alapító feltűnő módon nem jelent meg a királyné fogadásán. Torinóból Kossuth Lajos egy fotográfiát is küldött magáról az özvegynek, melyen ez állt: „A hős Damjanich tábornok özvegyének, aki hazám női közt tiszteletemben legmagasabban áll, emlékül.”
Miképp ápolták később az özvegyek férjeik emlékét?
Kezdetben, még a nyilvánosság kizárásával Damjanich özvegye minden év október 6-án gyászmisét mondatott az aradi vértanúk emlékére a pesti ferencesek templomában. Poeltenberg Ernő feleségének írott búcsúlevelét azzal zárta, hogy biztatta az asszonyt, házasodjon meg újra: „Legyen még boldog, mert megérdemli! Isten veled! Szerencsétlen Ernőd”. Felesége azonban élete végéig gyászolta férjét, ahogyan egy korabeli tudósítás írta: „Derék özvegye még a mai napig is gyászruhát visel, mi a nemes arcvonásokkal bíró szép matróna hófehér hajával sajátságos ellentétben vagy inkább jól illő összhangzásban áll.”
Melyik a legkedvesebb búcsúlevele?
Nehéz válogatni, gyönyörű, megrendítő írások egytől egyig. Hadd idézzek ide néhányat belőlük, kezdve Lázár Vilmos soraival, aki október 5-én este két fájdalmasan gyönyörű búcsúlevélben mondott istenhozzádot asszonyának és gyerekeinek. „Szeretném beléd lehelleni utolsó sóhajásom – de az úgyis meg fog történni. … én pedig szellemképp körül foglak lebegni mindenhol! Légy nyugodt, és élj boldogul – örök szerelmemben.” – írta. Elküldte emlékbe gyűrűjét, szivartárcáját és evőeszközét. A kivégzőosztag előtt Lázár valóban úgy halt meg, ahogy megírta feleségének: „Én Istenem, szegény nőm!” – nyögte utoljára. De csodaszép Leiningen-Westerburg Károly búcsúja is, aki fogságában csak feleségéért és két gyermekükért, Erzsébetért és Árminért aggódott. Búcsúlevele „egyetlen, utolsó leheletemig szeretett Lizám!”-hoz az egyik leggyönyörűbb vallomás.
„Még egyszer köszönet hű szerelmedért, mindenért, amit értem tettél.” – írta, és remélte azt is, hogy „egy halni induló imájának és áldásának különleges ereje van”.
Ugyancsak október 5-én Poeltenberg Ernő e sorokat írta feleségének, Paulinának: „Gondolatban szorosan magamhoz ölellek mindnyájatokat, téged és a kedves gyerekeket!” Mi, akik abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a történelem viharai nem dúlják fel családjaink életét, öleljük meg minél többször szeretteinket és gyújtsunk egy gyertyát az aradi vértanúk emlékére.
Borítófotó: mork.nyugat.hu
Lotte
