Idén augusztusban ünnepeltük a fényképezés 185. évfordulóját. A fényképezést, azt a zseniális technológiát, amely fénnyel írta át a világot és lehetővé tette, hogy precíz módon képezzük le mindazt, amit látunk.
Az első igazi fényképet Joseph Nicéphore Niépce készítette 1826-ban vagy 1827-ben, Charles és Vincent Chevalier testvérek által gyártott fadobozos fényképezőgéppel. Niépce tevékenysége során Johann Heinrich Schultz kísérleteire támaszkodott, aki 1724-ben észrevette, hogy az ezüst és faszénpor keveréke fényre érzékennyé tehető. Az első olyan kép elkészítésétől, amely már meg is maradt és nem illant el, nem volt többé megállás. Technikai és kulturális értelemben is megtalálta a fényképezés a megillető helyét a társadalomban. A fényképezés aztán hamar kinőtte eredeti funkcióját és jelentős művészeti ággá alakult, amely hozzáértő kezekben csodás alkotásokra képes.
Néhány éve azonban a közösségi felületek terjedésével a fotózás, különösen az önfotózás, avagy a szelfi, robbanásszerűen terjedt el és teret követelt magának.
Ma már naponta körülbelül százmillió szelfi készül naponta és ennek jelentős része meg is jelenik a közösségi felületeken. Jellemzően retusálva, akár a felismerhetetlenségig átszerkesztve, „megszépítve” az eredeti fotót.
Félelmetesen messzire került a fotózás eredeti céljától a szelfi őrület, amely markában tartja az emberi közösségeket, és átírta a hitelesség fogalmát.
Mert a legtöbb szelfi nem azt mutatja, ami a valóság. Azt mutatja, amilyennek szeretnénk látni önmagunkat, de készülhet bármennyi fotó rólunk, ha belül nem érezzük egésznek, jónak önmagunkat, ha nincs bennünk nyugalom. Mert a szelfi – akárhány filtert is húzunk rá, nem hozza el a belső békét. Készíthetjük akár sorozatban is a fotókat, kereshetjük órákig a legjobb hátteret és nézőpontot, ha önmagukkal (és másokkal) kapcsolatos elégedetlenség miatt vesszük kézbe a telefont, nem fogjuk megtalálni se a tökéletes pillanatot, se a tökéletes fotót önmagunkról.
Nem találjuk, nem találhatjuk meg, mert nincs is olyan.
Ha trükkökkel igazítjuk közel ahhoz, akkor azért nem, ha a tökéletesség megéléséhez a lájkok és a visszajelzések kellenek, akkor meg azért nem.
Mert nem csak magunk, de mások se látnak minket tökéletesnek, hiába vágyunk rá. Mindig lesz valaki, aki szerint nagy az orrunk, tömzsi a nyakunk, vagy kevés a hajunk. Mindig lesz valaki, aki ennek hangot is ad. Vagy annak ad hangot, hogy átlát a szitán és túl sok a filter, vagy annyi a fény a képen, hogy szinte kiég tőle a másik szeme.
De ha történetesen gyengéd és támogató is a világ visszajelzése, egy-egy „jól sikerült” szelfi még nem hozza el a lelki elégedettséget tartósan. Egy-egy röpke diadalt élhet csak át, aki erre vágyik, vagy ezt az utat választja annak elérésére. Mert a ma állapotát elfedi a holnap, új és új fotókra van szükség, haladni kell a napokkal, a korral, a technikával.
Méltatlan versengésbe hajszolja az magát, aki ezen az úton jár, és soha nem érhet célba.
Az egyik legismertebb ember- aki majdnem áldozatává vált ennek a mániának, – egy angol fiatal, Danny Bowman, aki annyira megszállottjává vált a tökéletes szelfi elkészítésének, hogy amikor ráébredt, azt nem tudja elkészíteni, még az életét is el akarta dobni magától.
A fiatal a szelfik miatt hónapokra kimaradt az iskolából, mert egyre több időt és gondot okozott azok elkészítése. Saját bevallása szerint, mire a reggeli fogmosásra került volna a sor, már vagy tíz szelfit lőtt magáról és mire az iskolába indult, túl volt akár nyolcvan kísérleten. De az iskolában, az órákról is egyre többször kéredzkedett ki, hogy a mosdóba lőjön pár képet magáról. De akárhányat készített és posztolt is, sose volt elégedett az eredménnyel. Ráadásul mániákusan várta a barátai visszajelzését és összetört, ha kevés volt a lájk, ha az ismerősök semlegesen reagáltak vagy sehogy. Még nagyobb volt a lelki fájdalom, ha negatív visszajelzés érkezett, mert azok elviseléséhez nem volt elég erős.
Azon a napon, amikor úgy döntött, hogy elég volt, kiszáll teljesen, már kétszáz szelfit készített naponta, az egész élete erről szólt, folyton a saját arcát kémlelte, kereste a megfelelő pillanatot. De egyetlen kép se hozott számára enyhülést. Tragikus kísérlete után pszichiátriára került, ahol sikeres terápia segítségével meggyógyult és azóta arra törekszik, hogy minél több fórumon felhívja a figyelmet erre a veszélyes tendenciára. Ez pedig nagyon fontos üzenet mindenki felé.
Mert lehet arról vitatkozni, hogy a szelfizés ölthet e mániákus formát vagy sem, arról, hogy hol a határ, mettől egészséges még és napi hány szelfi után kell gyanakodni, hogy mentálisan nincs minden rendben. A vita eredményétől függetlenül emberek milliói készítenek napi szinten több tucat szelfit, és töltik idejüket ésszerűtlen korlátok nélkül szerkesztéssel, posztolással, csekkolással. És miközben erre szánják az időt, elsikkadnak igazi emberi kapcsolataik és jövőjüket építő fókuszok. Ez pedig akkor is romboló, és zsákutca, ha egészségügyi meghatározások szerint még határon belül van.
Természetesen mindez semmit se vesz el a fényképezés értékéből, hiszen fantasztikus lehetőség 185 éve arra, hogy megörökítsünk gyönyörű pillanatokat, segít hiteles lenyomatot készíteni életünk, családunk egy-egy korszakáról is. A mi döntésünk, mire használjuk ezt a csodás technikát.
Ha Ön vagy valaki a környezetében krízishelyzetben van, hívja mobilról is a 116-123 ingyenes, lelki elsősegély számot!
