Júliusban ünnepeljük a Nemzeti ölelés napját. Célja a kedvesség és az önzetlenség kifejezése egymás jobb közérzetéért. Megölelhetjük családunkat, barátainkat, sőt, idegeneket is. Röviden ennyit ír erről a napról, erről a jelenségről a legtöbb sajtó.
Pedig az ölelés ennél jóval több, nem puszta gesztus – az egymáshoz tartozás legkedvesebb, legártatlanabb kifejezésmódja. Kutatások kimutatták azt is, hogy az ölelés egészségesebbé és boldogabbá tesz bennünket. Vagyis az ölelés az egyik leghatékonyabb, legpozitívabb emberi megnyilvánulás.
De egyre kevesebbet adunk ebből, egyre kevesebbet kapunk. Ahogy telnek az évek, úgy kopik el az érintés kapcsolatainkból. Figyeljünk csak meg másokat, milyen kurta kézfogások, pacsik, levegőbe cuppantott puszik veszik át a helyét a szoros ölelésnek.
Nem csak idegeneknél, akár saját emberi kapcsolatainkban is. Mintha az ölelés az túl sok lenne, olyan közelség, amivel már nem bír el az emberi szív. Mert az ölelés, az két kitárt karral indul. Abban nincs semmi védekezés, olyan gesztus, ami mélységes bizalmat tételez fel. Aki kitárja a karját a másik felé, az úgy hiszi, az a másik nem fogja lerohanni. Nem fogja bántani se szavakkal, se tettekkel. Aki ölel, annak üres a keze, de a szíve van tele érzelemmel. Pont úgy, mint amikor az anya öleli gyermekét.
Az ölelés az szemtől szembe éled. Eleven. Szemkontaktust meg mosolyt kér.
Olyan kapcsolatokban tud megvalósulni, ahol egyensúly van, mert az igazi ölelésnél nem csak az egyik ölel, hanem mindkettő. Egymásnak hátat fordító kapcsolatban, amikor csak a hátunkat mutatjuk a másiknak, ott nem nyerhet teret. Ott elhal az ölelés, ott nem bizsereg fel az egymáshoz tartozás csodás érzése. Még a hátlapogatás is, a barátságos,- az online kommunikációban leginkább a lájk-kal leírható- jelkép is igényli az egymás felé fordulást.
Az ölelés, az sose öncélú, az ölelés nem vesz el semmit senkitől. Az ölelés az kíváncsi, érdeklődő, együttérző, meleg érzelmeket átadó – lehet akár valóban terápiás, gyógyító hatású- gesztus is.
Akit nem ölel meg senki, az előbb utóbb megkeseredik, aki nem vehet részt ebben az oda-vissza erőt és életnek értelmet adó csodás érintésben, valóban megbetegedhet, az nyári hőségben is fázni kezd.
Az ölelés nem pótolható mással, lehet ölelni valamennyire szavakkal is, de ott nem feltétlenül megy át az a védelmező erő, az összekapcsolódás megélése, a testhő, az illatok. Ott nem érezhetjük egymás szívverését. Ott nem lehet elemelni a másikat a földtől. Nem lehet megforgatni virgoncan a másikat a levegőben. Ott van az ölelés a szavakban és még sincs sehol.
Hányszor, de hányszor hangzik el: „Most úgy megölelnélek!” – és aztán a találkozásnál mégse. Mert ott van a távolságtartás zavara, az illem meg a szemérem is, ami az ölelés útját állja. Idegeneket végképp nem ölelünk meg, pedig lehet, hogy egy kritikus pillanatban megmenthetnénk egymást a teljes kétségbeeséstől. Mert a gyászban is az egyik legértékesebb vigasz: az ölelés.
Milyen hosszú ölelésre van szükségünk? Vannak kutatások, amelyek a 3 másodperces ölelést már megfelelően írják le, de sokan úgy tapasztalják, hogy minimum 8 szívdobbanásnyi ideig kell, hogy tartson egy ölelés. Ha vigasztaló ölelésről van szó, akkor annak sokszorosára és naponta többször is adható.
Jó lenne ezt észben tartani, mindennap gyakorolni. Megölelni azt, akinek szüksége van arra az ölelésre. Kitárni karunkat és szívünket egymás felé. Elemelni a velünk szemben állót a földtől. Vitát öleléssel oldani vagy zárni. A hátunk helyett, az arcunkat mutatni egymásnak. Csaták és sértő szavak helyett tanuljunk meg újra ölelni akár ezen a nyáron.
