Április 29-én ünnepeljük a Tánc Világnapját, vagyis ezen a napon van a Nemzetközi táncnap. Az ünnepet az UNESCO Nemzetközi Színházi Intézetének egy részlege, a Nemzetközi Táncbizottság hozta be a köztudatba a nyolcvanas évek elején, egészen pontosan 1982-ben.
Azért esett a választás erre az időpontra, mert Jean – Georges Noverre táncos és balettművész ezen a napon született. A mesteri táncos az 1700-as években élt. Hatévesen már fölléphetett Fontainebleau-ban, 16 évesen a párizsi Opéra-Comique-ban is bemutatkozott. Húszévesen pedig már balettmesterként dolgozott.
Ő volt az, aki a technikai tudás elé helyezte az előadói erőt. Új irányt szabott a táncművészetnek, a lábak és a karok mechanikai mozgása mellé az ember testi-lelki mozgását kapcsolta. Költészetté varázsolta a táncot, amivel mindent ki akart fejezni.
A legtermészetesebb módon közelítette meg a táncot, tulajdonképpen felidézte a táncban rejlő, minden korlátot figyelmen kívül hagyó közlési formákat.
Mert lehet, hogy a Földön százféle nyelven beszélünk, mi emberek, de van olyan egyetemes nyelv is, amit valójában mindenki ért és megért. Ez pedig a tánc.
A tánc, amire sokan csak legyintenek, mert nekik aztán sose ment jól, és különben is, a tánc nem komoly dolog… Mások azonban magukénak érzik ezt a csodálatos mozgásformát. Mert jóval több, mint mozgás, jóval több, mint sport és nem lehet a szimpla szórakozás, vagy szórakoztatás kategóriájába se beleszuszakolni. Komplex jelrendszer a tánc, amivel szinte mindent ki tudunk fejezni – nőként is.
A tánccal elmesélhetjük, ha boldogok vagyunk, azt is, ha éppen elakadtunk valamiben. Kifejezhetjük vele szomorúságunkat, veszteségeinket, örömeinket is. A tánchoz fordulhatunk, ha csábításra támadt kedvünk, eltáncolhatjuk vonzalmunkat és a tánc segítségével határokat is húzhatunk valaki elé, aki többet akar, mint amennyit mi magunkból szánunk neki. A feszültségek is elillannak, ha a táncot választjuk gyógyírként. Kioldódnak a görcsök az izmainkból, a szorongás a lelkünkből, ha esélyt adunk a táncnak. A táncnak, a bármiféle táncnak, ami mindig elérhető, ingyen vihető, továbbadható.
Az anyaságtól se áll távol a tánc. Nagy, várandós pocakkal is érezzük – és átadhatjuk – magzatunknak a ritmust. Várandósan is szabad tipegni, hajlongani, fordulni, néha zene se kell hozzá, csak az a belső dallam, amit minden anya ismer. Amikor pedig már a karunkban, az ölünkben tarthatjuk a kicsit, a ringatással adjuk át a tánc ősi tapasztalatát.
Mert minden itt kezdődik. A ringatással. Azzal, ahogy a két karunkkal szorosan magunkhoz fogjuk azt, akit szeretünk. Aki biztonságban lehet a karjaink között. Akivel érezzük egymás szívdobogását. Akivel összekapcsolódhat a tekintet is.
Az anyák karjaiban születik a tánc. A ringatás az első, a legelső táncélmény. Már akkor táncolunk, amikor még járni se tudunk. Amikor más diktálja a ritmust, az iramot, más adja ehhez a tánchoz a dallamot is. Ő dönti el, mikor kezdődik és meddig tart a közös tánc. A legboldogabb táncok egyike mégis a ringatás. Mert a teljes odaadás és teljes elfogadás megélése.
A későbbi táncok akkor sikeresek, ha valamit képesek vagyunk ebből az első tapasztalásból megtartani, belevinni a másokkal való táncainkba. Ha sikerül ezt a szavakon túli, tökéletes összetartozást megélni valaki mással.
Sikeresebbek azok a párkapcsolatok, ahol a kommunikáció része a tánc, ahol nem csak szavakkal, de zenével, ritmussal is üzennek egymásnak a felek. Ahol egy bizonyos dallam és ahhoz tartozó párkapcsolati ölelés tiszta üzenet. Olyan, amit senki más nem ért. Gondoljunk csak az esküvőkön a pár által választott első, közös táncra.
Ha valaki érti ezt a nyelvet, a házasság éveiben számtalanszor visszanyúlhat az első közös tánchoz. Felidézheti annak örömét és azokat az érzéseket, amiket akkor éltek át. A jövőre irányuló reményeket újraéleszthetik. Szép, kapcsolatot erősítő és építő gesztus, ha valaki egy vitát, vagy egy haragos helyzetet tánccal old fel. Tánccal, vagyis öleléssel, egymásra figyeléssel, összekapcsolódással.
Nem kell tánctanfolyamot végezni ahhoz, hogy egymás felé fordulva lépjünk közös táncba. Ez csak igény és döntés kérdése. Rajtunk áll, hogy akarunk-e élni az egyetemes tánckultúrából fakadó értékekkel vagy sem.
Rajtunk (is) áll, hogy milyen lesz életünk tánca, az is, hogyan alakulnak másokkal való közös táncaink.
