A férjemmel nagy “játékosok” vagyunk. Családi komédiások. Társaságban saját magunkat, de főleg egymást kigúnyoljuk, ha kell. Ha nem. Van néhány mulattató lemezünk, amit rendszeresen felteszünk egy-egy társaságban. Ez a móka véresen komoly, egyébként. Eljátsszuk az életünk egyik fő konfliktusforrását. Bemutatjuk egymás gyengeségeit, mintha csak egy jó poén lenne. Röhögünk rajta, ahogy szórakoznak rajtunk mások. Ti sosem tudtok felnőni – mondják, és csóválják a fejüket. Együtt nevetünk velük. Belül kicsit sírunk.
Így megy ez már évek óta. Feltárjuk a másik félelmeit, egy kicsit megforgatva a kést a másik hátában. Hisz, a nem mondhatom el senkinek, elmondom, hát mindenkinek elve már évszázadok óta jól működő modell. És az új közönség mindig jó. A csecsemőnek minden vicc új. De persze a régieknek is tudunk újabb és újabb bús komédiát előadni, ha felgördül a függöny.
Az egyik ilyen tragikomédiánk a férjem hipochondriája. Ugyanis eluralkodott rajta egy ideje a félelem és a rettegés a különböző valós vagy képzelt betegségeitől.
Ha fáj a feje, a háta, a dereka, vagy bármilyen más szerve tényleg a legeslegrosszabbra gondol. Ez a fájdalom most végleges és végzetes lesz. Már megint. Ugyanúgy, ahogy két hónappal ezelőtt is. Csak akkor épp más szervét támadta meg az alattomos kór.
Mára már túljutottunk azon, hogy ezekről a tünetekről állandóan és kétségbeesetten panaszkodna nekem Sajnos én elég passzív vagyok. Nem, nem érzéketlen. Azonban valamiért nem tudok a mindennapok viharában, örvénylő forgatagában empatikus lenni. Legalábbis nem eléggé. Ezért már csak feleannyi időben árad a panasz. A betegség akkor üti fel fejét a legfőképp, ha valamit sürgősen tenni kéne, vagy ha épp túl sok a munka.
Ilyenkor konzultációt tart az édesanyjával. Anyósom, szintén havonta esik túl teljes kivizsgálásokon és mintavételeken. Legalább sokáig fog élni. Szóval a családi indíttatás adott. A konzultációt követően felhívja a felnőtt körzeti orvost. Időpontot egyeztet, beutalót kér. Szakorvost keres fel. Sőt, nem éri be ennyivel, még felhívja a baráti és családi körben fellelhető összes orvost. Viccesen szoktam előadni, amikor hipochondriájának kórtörténetét mesélem, hogy nem adja fel akkor sem, ha már az őt jól ismerő orvosok nem veszik fel a telefont. Felhívja azokat a barátainkat, akik fogorvosok. A sztorimesélésem csúcspontja szokott lenne, amikor megemlítem, hogy minden adandó lehetőséget kihasznál. Nem hagy veszendőbe menni egyetlenegyet sem. Így akkor is kapva-kap az alkalmon, amikor épp a gyerekek betegségei miatt kórházban, vagy a gyerekorvosnál járunk. Szerencsére a gyermekorvosi rendelő két házzal arrébb található, mint az irodája. Így sokszor gyerekek nélkül is megfordul ott, egy-egy életbevágó egészségügyi kérdés megvitatására. Ahogy egyre inkább belelendülök a betegségéinek és az orvosok levadászásának elképesztő kalandjaiba, nevetve ő is bekapcsolódik. Nem tud védekezni. El kell ismernie, hogy hipochonder és valószínűleg ezért is rám licitál. Még viccesebben adja elő saját rettegéseit. Mert magamat ugye kigúnyolom, ha kell, de ha más teszi..
Két hónapja épp fülzúgás és konstans fejfájás kínozta. Agydaganatot diagnosztizált magánál. Így kezdődött elölről a kör. Orvos, szakorvos, kórház, MR. Rossz közérzet, kialvatlanság, türelmetlenség a gyerekekkel. Több hetes aggodalom. Mit fog mondani az orvos? Vajon meg fogja mondani az igazat? Láttad, hogy nem nézett a szemembe? Hallottad, hogy a szobájából az a beszélgetésfoszlány szűrődött ki, hogy szegény…. Kételyek és kétségek gyötrik és ilyenkor tényleg iszonyúan szenved. Falfehéren, néma csendben járkál fel és alá, hangját sem hallani. Hallgat, az amúgy magamagát legjobban hallani szerető férjem. Aludni próbál és nem képes rá. Itt már érzem, hogy nagy a baj. Ha egészséges másodperceken belül bárhol és bármikor elalszik. Házimunkát sem tud végezni. Dolgozni sincs kedve. A gyerekekkel foglalkozni meg pláne. Dekoncentrált. Fáradt. Ezen a ponton megemlíti, hogy a jóllétéhez sokkal több pihenésre, mozgásra és sportolásra van szüksége. (na, ja, nekem is)
A többnapos “féltemmagamatéspihenek” üzemmódjától én egyre türelmetlenebbé válok. És itt találom meg az okát annak, hogy miért is leszek apatikus az újból és újból fellángoló tüneteinek hallgatásakor.
Az MR-re együtt megyünk. Elkísérem. Ezt a történetet is sokszor előadtuk már… . Csendben várakozunk a kórházi folyosón. Nem is nagyon lehet beszélni vele. És én sajnos tényleg nem vagyok túl jó ebben. Nem találom a szavakat. Nem tudom vigasztalni, vagy erőt önteni belé. Próbálom inkább a fel-feltörő szkepticizmusomat elrejteni. Feljön az orvos, bekísér minket az MR-hez. Le kell venni minden fémtárgyat, nyakláncot, övet, ilyesmit. Megadja az utasításokat. Férjem aggodalmát nem szégyellve kérdezi meg, hogy mivel klausztrofóbiás – kijöhet-e a gépből, ha rosszul van? Kikéredzkedhetne-e a félórás vizsgálat alatt, amíg a hatalmas monstrum, űrrakétaszerű MR-gép szkenneli a fejét? Ha én is belelátnék most a fejébe?
Mivel az orvos nemleges válaszát maga is tudja, érdeklődik, mint az orvosi MR-gépek jó ismerője, hogy legalább tükör van-e benne? Gondoltak-e az olyan bezártsági érzésekkel küszködő emberkékre, mint ő? Persze igen, van. Az orvos válaszát hallva egy cseppet megnyugszik. De azért annyira nem, hogy ne kérné meg minden férfiasságát sutba dobva, hogy nem gond-e, ha a felesége is bent maradna vele az MR-szobában. Nem, nem gond mondja az orvos. És egy fülvédőt nyom a kezembe, hogy a túlvilági zajtól meg ne süketüljek.
Itt ülök. Már második alkalommal. Egy kis idő telik el, amikor érzem, hogy rúgkapál a lábával. Elöször nem értem, hogy mit akar mondani. Nem bírja? Ki akar jönni? Próbáljuk a picike tükörben felvenni a szemkontaktust. Szemeiben ijedtség. Mi történt? Nagy nehezen sikerül kihámoznom. A tükörből szájról leolvasom a választ. A jegygyűrű rajta maradt a kezén. Hívassam be az orvost azonnal! Kérdezzem meg, hogy nem lesz-e ebből baj?
Az orvos bejön. Panaszomat nyugalommal hallgatja. Megigazítja a gépet. Nem sieti el a választ. Nem – mondja. Már mindegy.
Na, ettől tuti falra mászik ott bent. Mindezek ellenére nem ugrik ki a gépből. Tovább folytatódik a vizsgálat.
Ülünk a steril, a sci-fi jelenteket meghazudtolóan ijesztő díszletek között. Figyelem a monoton és ismeretlen zajokat, a gép villódzásait. Fogom a kezét.
A jegygyűrűs kezét. Zúg a gép, zakatolnak a kérdések bennem. A mi lenne, ha kezdetű felütések sorjáznak belül. Mi lenne, ha tényleg beteg lenne? Mi lenne, ha elveszíteném? Mi lenne, ha egyedül kellene két kisgyereket felnevelnem? Mi lenne, ha nem hallanám a vicceit, ha nem játszhatnánk a játszmáinkat? Ha nem adhatnánk elő újból és újból a tragikomédiánkat? Elérzékenyülök.
Ez a harminc perc ráeszméltet újból az élet csodájára, az egészség értékére. Nem akarom elveszíteni. Csak folynak arcomon a könnyek. Megsimítom a kezét.
Tudom, hogy fizikailag most nem beteg. De lelkileg talán az. Szorong és fél. Talán a haláltól, a betegségtől, a felelősségtől, a holtodiglantól vagy más nehézségektől.
Félelme nem alaptalan. Oka is van rá. Nem is egy. A barátja halt meg néhány éve. Őt hónapok alatt emésztette fel a rák huszonévesen. Az ő szobájában dolgozik most, az ő ceruzáját rágja, az ő életét éli.
Minden tulajdonságunknak, tettünknek vagy mulasztásunknak vannak lelki okai. A valótlan félelmeknek, a hárításoknak, a tehetetlenségnek, a kívülről lustaságnak tűnő semmittevésnek. Sebek ezek. Mélyek és néha gyógyíthatatlanok. Játszmáink és konfliktusaink eredői. Ezekkel a testi és lelki sérüléseinkkel kell egészségben, boldogságban néha egymás ellen, de leginkább egymásért komédiáznunk.
Felgördül a függöny! Képzelt betegem képzelt tüneteit játsszuk ma, holnap és holnapután. Amíg fel nem tárjuk a rejtett titkainkat.
A vizsgálat után egy nappal úgy múlt el a fejfájása és a fülzúgása, mintha nem is lett volna.
Theodora
Hipochondriáról bővebben:
Hüpokhondion, e görög szó eredete, ami a has felső részét jelölte. Az ókori görögök az értelem és a psziché betegségeit innen eredeztették.
Egyfajta pszichés zavarnak tartják a szakemberek. Ahol a beteg megszállottan keresi magán és a szervezetében a megjelenő kóros elváltozásokat. Kényszeresen foglalkoztatja saját egészségi állapota, és sokszor halálfélelemmel is küzd. A képzelt betegség szomatikus tüneteit rendszerint észleli, diagnosztizálja magán. A betegségtől való állandósult félelem szorongást idéz elő nála, ezért úgy érzi a hipochondriában szenvedő, hogy neki folyamatos gondoskodásra van szüksége. A beteg annak ellenére, hogy maga is elismeri a betegsége képzelt voltát, de kényszeres tudatállapotáról nem tud lemondani.
A hipochondria egyes elméletek szerint a lelki hárítás egyik megnyilvánulási formája.
A feltornyosult magánéleti problémákat, azoknak megoldását ezzel a magatartással igyekszik magától távol tartani.
Az egyik egészségügyi cikkeket megjelenítő oldalon a szakértő így írt a hipochondriáról:
A hipochondria kialakulásának hátterében alapvetően háromféle gyerekkori kognitív modell (viselkedésminta) áll.
- Gyerekhalál. Átlagos esetben egy gyerek sokáig nem szembesül a halállal, vagy ha igen, akkor az a tapasztalata, hogy csak az idős emberek halnak meg. Ha azonban valaki gyerekkorában egy másik gyerek halálával találkozik, az alapvetően rengeti meg a saját sebezhetetlenségébe, védettségébe vetett hitét. Ha ezt az élményt a szülők nem beszélik meg alaposan a gyerekkel, akkor az ezzel kapcsolatos szorongás beépülhet.
- Betegeskedés. Ha a gyermek gyakran betegeskedik, akkor azt képzelheti, hogy a betegségek veszélyesek, ő gyenge, s bármikor elkaphat bármilyen kórt.
- Öröklődés. Ha a családban előfordult olyan betegség, amely öröklődik, vagy legalábbis azt hisszük, hogy öröklődik, akkor könnyű azt képzelni, hogy majd velünk is előfordul ugyanez. Ha például az édesapa szívinfarktusban halt meg negyvenéves korában, akkor a fia esetleg harmincnyolc évesen aggódni kezd, figyeli önmagát, és kóros esetben hajlamos a legkisebb mellkasi fájdalmat is úgy értelmezni, mint a szívinfarktus kezdetét.
