Többedszer szegezi nekem három és fél éves kislányom ezt az elsőre megmosolyogtató, de kicsit jobban belegondolva rendkívül zavarbaejtő kérdést.
Nagy kék szemeiben ugyanis nyoma sincs ilyenkor pajkosságnak, inkább valahogy kérlelő, mintha megerősítést várna tőlem, hogy a biztonsága megkérdőjelezhetetlen kezekben nyugszik.
Megható és szívszorító fürtös hajú, életvidám lánykám gondolata. Üzeni nekem, hogy az ő kis univerzumában még mindig az anyukája a középpont, a biztonság és szeretet legfőbb forrása. Ugyanakkor kérdésében öntudatlanul is ott rejlik a gyermeklelkébe beférkőzött, kínzó bizonytalanság is, amely már töredékes emberi valóságunkat sejti.
Mert hogy is tudnánk, mi anyák mindent?
Mindennél fontosabbak nekünk a gyermekeink, de hiába akarunk és hiába futunk, minden végső, nagy kérdés hatókörünkön kívül áll.
Nem vagyunk urai a betegségeknek, legfeljebb némi gyógyírt adhatunk gyermekünknek, nem vagyunk urai életnek és halálnak, csak az örökkévalóság reménységét taníthatjuk nekik.
Mélyen megrendítő az a bizalom, amellyel egy gyerekszempár ránk tekint. Tükröt tart elénk. Vajon tudjuk mi ennek a bizalomnak a töredékével megélni istenhitünket, rácsodálkozva a mi Istenünk mindenhatóságára?
Kicsikém, őszinte leszek, nem tudok mindent. De még csak sokat se. Azt viszont igen, hogy mindig, minden körülmények között azon leszek, hogy menedéked legyek, ha baj ér és veled örvendezek, ha te boldog vagy.
És együtt imádkozunk minden este továbbra is ahhoz, aki valóban mindent tud, és aki nélkül mi sem találkozhattunk volna ebben a különös-szép földi világban, amelynek legtitkosabb értelme bennetek, kicsiny gyermekek szemeiben mutatja meg magát.
Lotte
