2017. október 23. Egy borongós, őszi hosszú hétvége utolsó napja. Vagyis annál sokkal több. Mert ünnep van ma.
Akinek ez jelent valamit, aki nem rest az ünneplésre és nem szürkül bele az esős időbe, idén októberben is emlékezik. Nem kevesebbre, mint hogy hatvanegy évvel ezelőtt egy ország szíve dobbant együtt, hogy a lelkekben élő szabadságvágyat egy emberként kiáltsa az elnyomó, idegen hatalom fenyegető arcába. Tüneményes pillanat volt ez. Szimbolikusan és valóságosan is összekapaszkodtak az emberek. Együtt menetelt az egyetemi ifjúság a munkássággal, együtt lelkesedett a művészvilág a parasztsággal.
A ránk maradt filmfelvételeken, elsárgult fotókon és apukám százszor elmesélt történetein ugyanúgy átüt 1956. október 23. kivételessége. E napon minden magyar túllépett egy kicsit önmagán, és ennek magasztossága és boldogsága sugárzik vissza a filmtekercsen megőrzött, a szabadságtól és az összetartozás örömétől megszépült arcokról.
Tudjuk, hogy ez az euforikus, a magyar történelem korábbi nagy szabadságvédő pillanatainak – a tömegben bizonyos, hogy ott menetel valahol Rákóczi és Kossuth, Széchenyi és a kivégzett aradi tizenhárom is – forrásvidékéről táplálkozó történelmi vallomás aztán mérhetetlen áldozatokat követelt.
A harcokban elesettek és sebesültek, a megtorlás során kivégzettek és bebörtönzöttek, a polgári életükben megnyomorítottak és az országot elhagyni kényszerülők élete pecsételte meg vérrel-verítékkel az október 23-án kötött nemzeti szövetséget. Mégis, a kommunista diktatúra ránk erőltetett álarca felhasadt tizenkét különös-szép napra. Felragyoghatott igazi arcunk: egy szabadságszerető, a demokrácia és a polgári világrend sutba dobott eszméit szívében őrző, összetartó és szolidáris nemzeté. Ez a színről színre mutatkozás megrendítette a jólétbe kényelmesedő Nyugatot. Megerősítette a többi elnyomott nemzet hitét, hogy lehet még másképp. Ez a megváltoztathatatlannak tűnő világon esett “csorba” az első, még nem halálos, de sosem gyógyuló sebet ejtette a Szovjetunió testén.
Hiába törtek halomba a gerincek a kádári konszolidáció során, mégiscsak volt mibe kapaszkodnunk, volt mire büszkének lennünk és volt lelki-szellemi alapunk az építkezésre a rendszerváltáskor. Igazodási pontként szolgál ma is mindannyiunk számára ez az évtizedeken át eltagadott ünnep. Ha tükörbe nézünk, azt a tiszta-szép arcot keressük önmagunkon, ami ekkor megmutatkozott. Ne mázoljuk magunkra a jólét egyedi vonásainkat feloldó színes-szagos kencéit, ne engedjük, hogy az önzés arcunkra karmolja taszító jegyeit, vagy hogy a fásultság és a rosszkedv elhomályosítja ragyogó és bizakodó tekintetünket.
1956 ma is bennünk él. Ott pulzál minden sportsikerben felujjongó örömünkben, ott van akkor is, amikor igazán nagy bajban összefogunk, sőt, minden veszteségünk felett érzett gyászban is jelen van – mindig, amikor nekünk, magyaroknak valamiért egyszerre dobban a szívünk.
Ma annyi a feladatunk, hogy emlékezzünk és fogadjuk meg újra: méltók leszünk az örökséghez és óvjuk, vigyázzuk legszebb arcunkat.
Ez a mi dolgunk. És ez egy varázstalanított világban nem is kevés.
Lotte
Kép forrása:
