Heninek, a család legkisebb lányának akkor tűnt fel először a nagyi betegsége, mikor már a gyerekek aranyköpésein se tudott mosolyogni. Szomorú volt. Csak ült a fotelban és mereven nézte a tévét egész álló nap. Heni, mint minden vájt fülű kislány, kihallgatott a felnőttek között pár titokzatos sugdolózást, olyasmiket hallott, mint a „már csak hálni jár belé a lélek” vagy „már megette a kenyere javát” vagy „hamarosan viszontlátja apust”. Azóta beszélnek így a felnőttek, mióta a nagyit egy mentős a kórházba szállította, akkor került tolószékbe, apa és anya pedig naponta kiviszik az utcára, de a nagyinak már ehhez sincs nagyon kedve, nem hajlandó semmit csinálni.
Heni nagyon szerette a nagymamáját, hiszen régen mindig mesélt neki, reggelente ő kente meg a kenyerét házi lekvárral, és az ő kakaója volt a legédesebb a világon! Ráadásul, mikor Heni belázasodott, a nagyi gyümölcsös teája többet ért minden aranynál! De most, a nagyi nagyon beteg, nem mondd esti meséket, és ha beszélnek hozzá, csak szótlanul üldögél, senkinek se válaszol. Heni mindent el akart követni, hogy drága nagymamája meggyógyuljon, ezért éber szemekkel s kihegyezett fülekkel járt az óvodába, hátha meghall valami okosságot, hogyan lehet idős néniken segíteni.
Egy nap az óvó néni kiadós tornaórát tartott, hangsúlyozva a mozgás fontosságát. Nahát! – gondolta Heni. – Nagyi nem mozog valami sokat, hogyan is tudna szegény, mikor fáj a lába? Na, de sebaj, mozgásra bírom én! Délután odahaza boldogan ugrott az idős hölgy elé.
– Nagyi! Nagyi! Egy légy köröz a fejednél! – Igaz, füllentett, de nagymama legalább felemelte a kezét és elhessegette a láthatatlan legyeket. Heni öt perc múlva újrakezdte:
– Nagyi, nagyi! Vigyázz, egy szúnyog! – és a nagymama újra meglendítette a karjait. Bár nem volt túl sok mozgás, Heni úgy gondolta, jobb a semminél, és este elégedetten bújt ágyba.
Másnap Heni újabb okos dolgot hallott az óvodában, ezúttal egy játszótársától, Gergőtől, aki a csoport legügyesebb rajzolója volt. Elmesélte mit tettek, mikor megbetegedett:
– Múltkor fájt a torkom, és anyuci elvitt az orvos bácsihoz, hogy megvizsgáljon. Kiderült, hogy nagy a baj, rögtön kaptam egy szurit, és máris jobban lettem. Ha az orvos bácsi nem vizsgál meg, nem gyógyultam volna meg ilyen hamar!
– Ez lehet a gond! – gondolta Heni. – Mama ugyan volt kórházban, de lehet, nem jöttek rá, hogy mi a baj! Az orvos bácsi rendelőben dolgozik, nem kórházban! Ő talán tudna segíteni!
Heni délután beszaladt a nappaliba.
– Mama! Mama! Menjünk az orvos bácsihoz, hogy meggyógyulj!
De az idős hölgy nem felelt, hiába unszolta az unokája. A tolókocsi is elég nehéznek bizonyult, elkellett egy felnőtt segítsége, ezért Heni az anyukájához rohant. De az anyukája telefonált, és még mindig azt a szoknyát viselte, amit a munkahelyén szokott. Heni ebből megértette, hogy anya elfoglalt, és nem illik ilyenkor zavarni. Aznap a kislány csalódottan feküdt le aludni.
A következő nap szombat volt, Heni nem ment óvodába, ezért leült a tévé elé, hátha mutatnak benne valami gyógymódot. Látta, hogy az egyik sorozatban az ápolónő almát hámoz a betegének.
Ez lesz a megoldás! – gondolta Heni. – Nagyi már nem tud almát enni, mert az túl kemény, de tanultuk, hogy vannak puha gyümölcsök is! Szerzek gyümölcsöt a nagyinak!
Megkérte az anyukáját, hogy mikor mennek bevásárolni, vegyenek puha gyümölcsöket is, azoknak biztosan örülne a beteg. Bár az idős hölgynek nem volt étvágya, s annyit sem evett, mint egy kismadár, a család kedvéért lenyelt pár szem epret és egy hamvas barackot. Heni széles mosollyal várta az álmok birodalmát.
Vasárnap újabb érdekes dolgot tudott meg, például azt, mit jelent az „életmód” szó. A mama ugyanis régen egy tanyán élt sok-sok állattal és zöld fákkal. De a férje, a nagypapa a mennyekbe ment, és nagyi magányos volt, ezért hozzájuk költözött a városba, mielőtt még Heni megszületett volna. Majd azt is hallotta, hogy legidősebb testvére hozzáteszi: „nem tett jót neki az életmódváltás, hiányzik neki a csendes élet, a friss levegő”.
Heni megértette, hogy nagyi régen más életet élt, és talán hiányzik neki a régi élete. Rájött arra is, hogy nagyi valójában nem a tévét lesi egész álló nap, hanem a tévé felett kifeszített fényképet, melyen ő van fiatalkorában és a fiatal nagyapa, akit a kislány nem ismerhetett.
– Ez hát a gond! A mama szomorú! – Felkapta cipőjét, leszaladt a lépcsőn, le a parkba, ahol még virított pár virág. Heni összeszedett egy kis csokorra valót, majd visszasietett nagyszülőjéhez.
– Dédi! Dédi! – kiabált a nappaliba érve.
Az idős hölgy értetlen grimaszt vágott.
– Megbutultál, Hencsi? Ne hívj dédinek, mert nem a dédid, hanem a nagymamád vagyok!
– De így legalább feleltél, és újra Hencsinek neveztél! – felelte mosolyogva, és odaadta a csokrot. – Légy boldog, mama! Addig nem leszel egészséges, amíg ilyen szomorú vagy!
Nagymama meghatódott, örömében sírva fakadt, úgy ölelte magához unokáját. Másnap már maga is lábra tudott állni.
Puchla Nikolett
21 éves tanuló
