Reggel 8. Gyerekek úton az oviba, gyors reggeli, fésülködés, és bevágódom a gép elé. Kezdjük az e-mailekkel, céges fiók, gmail fiók. Szuper, semmi sürgős, akkor gyorsan elmosogatok, rendet rakok a reggeli forgószél tombolása után. Azért az e-mailek nem válaszolják meg magukat, félóra, mire végzek. Na lássuk, mi van mára. Gondosan leírom a to do listát a jegyzetfüzetembe, legyen mit kipipálnom, édes lesz az öröm minden elvégzett feladat után. Hirdetési kampány indítása, pályázathoz zsűritagok rekrutálása, 3 marketingszöveg, 1 cikk, felhívni XY-t, meg Z-t, számlát elküldeni egy cégnek. Ismerem már magam, semmi sem motivál jobban, mint egy-egy újabb pipa, így hát előre veszem azokat, amik gyorsan megvannak. Csörög a telefon. Ovistárs anyuka: elhoznám-e úszás után az ő gyerekét is, mert nem fog időben odaérni. Szívesen, ha nem zavarja, hogy utána még cipelem tovább. Zavarja, inkább megoldja máshogy. Pittyeg a telefon. Viber üzenet. A húgom kérdezi, hogy elmennék-e neki az Ikeába. Külföldről költöznek külföldre, két hét múlva megállnak nálunk egy napra, addigra szerezzek be neki egy ágyat. Oké, megoldom, szombaton az ovis sportnap után kimegyünk a gyerekekkel. Vissza a géphez, kezdjük akkor a számlával, az gyorsan megvan. Hurrá, még 11 sincs, és egy pipát máris szereztem! Érzem, ez a kedd jobb napjaim egyike. Gyorsan be is dobok egy mosást, a focicucc már nagyon dzsuvás. A francba, fel kell hívnom az egyik sulis anyukát, milyen az egyesületi foci, ahová járnak, az én fiam is akar menni már a héten oda, az iskolai mellett. Csekély félóra alatt mindent megvitatunk a különórákkal, órai viselkedéssel, tanítónénikkel, iskolatársakkal kapcsolatban. Kéne még egy pipa gyorsban, nézzük azt a kampányt. Pittyeg a telefon. Messenger. Ismerős anyuka: átnéztem-e már a kinőtt gyerekcuccokat, nagyon kéne a lányának az átmeneti kabát. Még nem, de holnapra meglesz, ígérem! Újabb üzenet. Kolléga: a következő cikkével kapcsolatban lennének kérdései. Hajrá, csak gyorsan! Kezdek stresszelni, elmúlt 1, és még semmit sem csináltam ma. Bíííp-bíííp, a mosógép. Meg a Messenger. A szerkesztőtársam szokásos napi videói, inspirációi jönnek mostantól félórán át. Ami érdekeset talál a neten, azt átlövi nekem. Most fogja megtudni, hogy nem mindig olvasok el mindent. Lenémítom a telefont, muszáj dolgoznom, nem érek most rá erre, majd este megnézem, ha lefeküdtek a gyerekek. A cikkbe is belekapok. Valaki hív, rezeg a telefon. A férjem. Nem fontos. Ilyenkor csak bejelentkezik, és megkérdezi, hogy haladok. Na, erre most nincs kedvem válaszolni. Most nem hívom vissza, majd délután, ha elindulok a gyerekekért. Teregetek, a telefon a fülemen. Muszáj felhívnom valakit, zsűritagnak szeretném felkérni egy pályázathoz, holnap el kéne készíteni a pályázati kiírást, jó lenne tudni, kik lesznek benne a zsűriben. A férjem nem adja fel, sms-t ír, hogy hozzam el a zakóját a tisztítóból. Kezdek stresszelni. Nem érek rá most erre, kiabálnám, ehelyett ingerülten válaszolok, hogy persze, megoldom. Szegény, mindig ő kapja a feketelevest… Becsörög valaki, miközben telefonálok. A délutános tanító néni. Jaj, ne, ne! Ez rosszat jelent. Csak nehogy beteg legyen a gyerek… lécci, ne… Mindjárt visszahívom, még öt perc, elindítom még azt a kampányt, ha azonnal kell indulnom az iskolába, nem fogom tudni befejezni. Három percig bírom. Azt mondja, láttam-e az e-mailt, amit küldött, egy kerületi rajzversenyen díjazott lett a fiam. Mi van??? Tuti, hogy ugyanarról a gyerekről beszélünk? Tévedés kizárva, hivatalos úton kapta az e-mailt. Eufóriában úszom, ebből ma már nem lesz hatékony munka. Az én fiam, akiről két éve az oviban még azt mondták, hogy a finom-motorikája nulla? Az én fiam, komolyan? Basszus, elfelejtettem, hogy holnapra ígértem egy versenytárs-elemzést! Irány a net. A következő interjúalanyomat is fel kellene hívnom, ezt nem hiszem el, sehol sem tartok még. Azért gyorsan még körbeírok a családnak – telefonra most nincs idő –, hogy ha hiszik, ha nem (tuti, hogy nem), de az én kicsi fiamat rajzversenyen díjazták. Jééézus, félóra múlva el kell indulnom, és még nem is ebédeltem. Gyorsan bekapok valamit a gép előtt. Következik a szokásos kedd délutáni tiki-taki. Rohanás az uszodába a kicsiért. Nagyon jó, hogy oviból elviszik oda őket, csak ne kéne 4-re odaérni érte… Naná, hogy „a világ végén” találok megint parkolóhelyet, legalább elsüthetem ezt a belsős poént megint a lányomnak (De Anya, nincs is a világnak vége!). A francba, be kell ugranom neki innivalóért a sarki boltba, megígértem neki. Mire beérek, pont jönnek ki a gyerekek a medencetérből, hurrá, körömheggyel, de sikerült! Az öltözőben a 40 fok és a 80 százalékos páratartalom nem tesz jót az idegrendszeremnek, már két perc után izzadtságban fürdök, hajszárítót persze megint nem hoztam. A kölcsönkapottal egyszerre két gyerek haját szárítom, ma egész gyorsan haladunk, tetszik nekik a móka hármasban. Fél 5-kor már indulunk is haza, muszáj otthon feltankolni egy délutáni kakaóval, anélkül nem működik (együtt) a lányom. Bepróbálkozom, hogy tuti akar-e ma Fitkidre menni. Nem veszi a lapot, sajnos, hát akkor rohanjunk, 5-re ott kell lenni. Vonszolom magam után, megint leizzadok, odaérünk, átöltözik, gyors puszi és rohanunk. Ő edzeni – vagy táncolni, vagy mindkettőt, ezt nem tudom eldönteni, mert eddig egyszer sem tudtam végignézni –, én a nagyért. 5-kor van vége a dzsúdónak az iskolában, 5.25-re már ott is vagyok. Időben! Átöltözött – ilyenkor örülök, hogy lassan –, már jön felfele a lépcsőn. Puszi-puszi. Mi volt ma a suliban? Semmi… Minden jó… Két nyomda, egy dzsúdóskártya. Nem a szavak embere, na, inkább a számoké. Oké, akkor a munka mellett erre is visszatérünk este. Rohanás vissza a kicsiért a foglalkozásra. Hihetetlen, mennyire jó vagyok ma, még nincs is vége az órának. Öltözünk, most már kicsit kisebb tempóban, azért a türelmem nem épp végtelen, amikor huszadjára is eszébe jut valakihez odarohanni egy ölelésre öltözés közben. Anya, veszünk kakaóscsigát? Persze, épp akartam javasolni, ma este nem lesz otthon Apa, más vacsorát nagyon úgysem kapnátok. Fél 7, mire hazaérünk. Esznek, utána alkudozás, hogy előbb játék vagy háziellenőrzés, esetleg fürdés. Ők nyernek. 20 percet kapnak a játékra, mert úgyis tudom, hogy 5 percig fognak még könyörögni, hogy félóra legyen. Fürdés, háziellenőrzés, nyomás az ágyba. A naggyal, a kicsi meg addig nézhet mesét. Tudom, tudom, szaranya vagyok, de nem hagyna békén másképp. Olvasok egy mesét a nagynak, és fekszem mellette, amíg elalszik. Tudom, tudom, szaranya vagyok, és még lúzer is mellé, de órákig nem aludna el, ha egyedül lenne az ágyában. Kinek van erre szüksége iskolaidőben? Nekem nem, az tuti. De persze, hogy ilyenkor jut eszébe minden, ami történt ma az iskolában. Tíz perc után csöndre intem, fél 9, fel kell kelni reggel. Hálistennek, gyorsan elalszik… Újabb kör mese, ezúttal kuflik a kicsinek. De még egyet, lécci, Anya! 9 után végre ágyba kerül ő is, következhet a nap legidegtépőbb háromnegyed órája. Az ágy minden zegét-zugát bejárja, dobálja magát, motyog magában, sóhajtozik. Hogy a francba van az, hogy miután lenyomott egymás után két délutáni foglalkozást, nem fáradt még?? Én simán bealszom, nem tudom, mennyi időre, mire felébredek, ő is alszik. Este tíz. Öt perc múlva a férjem is hazaér. Elmeséli a napját, én is az enyémet/miénket, de csak szűkszavúan, már beszélni sincs nagyon kedvem. Előkészítek mindent holnapra, majd azon hezitálok, hogy eddzek, dolgozzak, vagy hagyjak a fenébe mindent, és feküdjek le. Inkább az edzést választom, az felpörget, és akkor még dolgozni is tudok egy kicsit. Mire megint odaülök a gép elé, már majdnem éjfél. Még majdnem egy óráig bírom, aztán bezuhanok az ágyba. Elégedetten, mert igaz, hogy nem sok mindent sikerült ma kipipálnom, de megint csak túléltem a hét legborzasztóbb napját.
Eredmény? Egyetlen sovány cikkecske. Ez… Az ágyban jut eszembe, hogy még azt a rohadt tisztítót se sikerült abszolválni!
Amari
