A minap a következő felirat fogadott kislányom szobája ajtaján:
“Belépés csak hívőknek és Star Wars rajongóknak!”
Ezek után kénytelen voltam kopogtatni, mert sosem tudtam igazán belefeledkezni a galaxisok mitológiájába, így a karakteres belépési kritériumrendszernek sem felelhettem meg. (Azóta külön engedéllyel kaptam lehetőséget a gyerekbirodalom látogatására, egyenesági rokoni viszonyunk okán kislányom nagyvonalúan eltekintett a rigorózus előírástól – talán azért is, mert jó tud lenni az a puszi és az a kis beszélgetés, közös imádság este az ágyban és az sem haszontalan, ha olykor valaki összeszedi a szennyes ruhát, a hajgumikat és a koszos zsepiket a szobában…)
A Lucas Film idén is advent kellős közepére időzítette a Csillagok háborúja (eredetileg trilógiaként emlegetett, mára a teleregények végtelenségét sugalló) újabb epizódjának, Az utolsó jedik című opuszának bemutatását.
Így születhetett meg az említett felirat is: vegyítve az adventi készülődés, a Jézuska várásának hitbéli vetületeit és a szintén várva-várt mozi iránt érzett rajongást.
Bevallom, sosem (még saját gyerekkoromban sem) hozott lázba a jó és rossz harcának űrbéli átültetése, idegesítettek az idióta és sokszor gusztustalan lények, az agyonkonstruált gépek, a hatásvadász hangeffektek és a látványos űrbéli csetepaték. Elemezve kissé viszolygásom, talán azért is ódzkodom ettől a sokak által izgalmasnak tekintett világtól, mert mindig nyomasztott a végtelenné táguló világegyetem tudata, azok közé tartozom, akik a csillagos égboltban gyönyörködnek bár, de ha belegondolnak végtelenségébe jól meg is ijednek tőle.
A másik dolog, ami bosszant, az az óriási iparág, ami a film köré épült: ma már, ha akarnánk sem tudnánk kikerülni a brandbe tartozó pólókat, radírokat, iskolatáskákat, alsógatyákat és mindazokat a haszontalan tárgyakat, amelyek már rég túlnőtték a mögöttes tartalmat, a jónak vagy épp rossznak ítélt filmes alapot. A mi négygyerekes háztartásunkban is megtalálhatóak a világméretű trend lenyomatai: legófigurák mindenféle agyarakkal és sisakokkal, egy moziban kapott Darth Vader-es pohár vagy épp egy szebb napokat is látott, törött fénykard képében.
A nagyobb gyerkőceim (10, 12, 13 évesek) kétségtelenül odavannak a filmért és a rá épülő látványvilágért, de deresedő hajú férjemnek sem kellett kétszer mondaniuk, hogy – már a bemutató másnapján görbe estét csapva – ott üljenek a moziban, szemüvegekkel az orrukon.
A családi ellenzék Star Wars-ügyben én vagyok tehát és próbálok szolid ellensúlyt képezni a lehengerlő filmiparral szemben, nem megsértve a gyerekek őszinte lelkesedését. (Na jó, ez nem mindig sikerül.) És persze igyekszem egy másik csillag, a hamarosan Betlehemben felragyogó felé fordítgatni őket.
A csillagok között persze nem kell, hogy háború dúljon, de azért érdemes figyelni a hangsúlyokra, mert elnyelheti a hangosabb a szerényebbet, a virtuális a valóságosat. A kislányom szobájának ajtaján díszelgő feliratból azért azt a biztatást is kiolvasom, hogy nemcsak a reklámok és hatásvadász mozik forognak a kis gyerekfejekben – egy fontosabb, láthatatlan és pénzen nem megvásárolható valóság is befészkelte magát.
Lotte
