A ribizli savanykás, a ribizli magos. Apró és fanyar, senki sem mondaná a gyümölcsök királynőjének, inkább egyszerű szolgálóleányka a nyár pazar kínálóasztalánál. De a fényesen pirosló szemekben ott ragyog a gyerekkor. A nagynéni Miskolc melletti hétvégi telke, ahol a végtelen, forró nyárban együtt szüreteltek az unokatesók. Aztán nagymama spájzában a kék tejesbödön, abba csöpögött az átpasszírozott gyümölcs vérvörös leve, hogy a kifogyott szörpös üvegek újra megteljenek és eljussanak mindenféle kamrák polcaira.

Nyarak és ribizliszemek peregnek egymás után. A gyerekkor mélyre vésődött emléke.

Nagymama már rég nincs köztünk, a kék tejesbödön is odaveszett abba a tehetetlen ürességbe, amit az elmúlás jelent. De nincs megállás, a teremtés rendje szerint a kislányból anya lett, a ribizlifürtök pedig újra és újra belepirultak a nyári napsugár udvarlásába.

Szombat délelőtt az idős sarki házaspárhoz koppintok be egy tálka pogácsával – sok van belőle, ne vesszen kárba, meg egy aprócska figyelmesség… A csöngetésre férj és feleség is a kertkapunál terem, látom arcukon, jól esik a pogácsába csomagolt törődés.

Délután kislányom fut be a kertből, a kapura akasztva műanyag vödröt talált, színültig szedve piros ribizlivel. Legalább egy óra munka, míg leszedték odaát, szaggató derékkal hajolgatva, azzal a vággyal, hogy viszonozzanak egy semmicske gesztust.

Nézem a teli vödröt és melegség tölti el a szívemet. Ebben a kedves adok-kapokban ott az élet legjava.

Akkor most lekvárt főzünk! Nekiállunk vékonyka száráról lehántani a piros bogyókat. Mire a körmeim is mind elszíneződnek, végigjárom gondolatban a nagynéni rég eladott kertjét, az Amerikába szakadt unokatesó régi, nagy sztorijait, az én drága nagyikámat a dolgos kezeivel, és nézem a körülöttem futkosó gyerekeket, akik kapdossák a guruló ribizliszemeket. Vajon ők mit visznek magukkal a gyerekkorukból? Át tudjuk-e adni nekik a nyarak végtelen örömét, a készséget arra, hogy fáradozásukkal a lisztből pogácsa, a ribizliből lekvár legyen, és munkájuk eredményéből mások kerítésére is akasszanak? Tudják- e majd az egymás felé fordulás csetlő-botló gesztusait, amik túlmutatnak a saját portán, a szigorúan vett önmagunkon? Ott kavarognak körülöttem, ricsajozva és napbarnítottan. Jó látni bennük a jövőt, bizakodó vagyok.

Van, hogy egy csepp vízben csillan meg a tenger.

Ma egy szem ribizliben tárta elém az élet a maga szomorú-szép, fanyar-édes teljességét.

Lotte

Share