A postásunk, Györgyike évek óta járja házról-házra, utcáról utcára a falut biciklijén. Mindenkit jól ismer, tudja, mikor érkezik hír örömről vagy bánatról egy-egy otthonba, tudja, ki az, aki notóriusan közlekedési szabályt szeg, s ki az, akinek megszűnt a munkahelye, és közüzemi tartozásokat nyög. Diszkréten, mintegy „szakmai ártalomként” követi a mások életét, miközben esőben-hőségben tekeri a pedált. A magányos, idős nénikhez olykor betér egy rövid traccspartira is, mert személye fontos: valaki, aki minden nap megáll legalább egy pillanatra a kapuban – viszi a nyugdíjat és a sárga csekkeket, dobálja a hivatalos leveleket szakmányban.
A postaládánkat ürítve rég nincs már bennem kíváncsiság, mint egykor, kiskamaszként volt, mikor a barátnőm leveleit vártam Miskolcról vagy később, mikor papírra vetett szerelmi üzeneteket rejtett a levelesláda. Első udvarlómmal éveken át leveleztünk, nem is akárhogyan: rovásírással! Naponta találkoztunk, mégis hetente „beszélgettünk” így egymással, elmondva azt is, amit szóban, szemtől szembe nem mindig lehet. Postai úton érkeztek nagy, drámai levélváltások, megható vallomások és fájó szakításokról szóló üzenetek is, de világmegváltó tervek és kedves csacskaságok is terítéken voltak. Az élet sűrűje.
Azóta komoly felnőtt lettem, akinek már számlaleveleket, hivatalos iratokat címeznek, és hetente többször is ostromolják a pénztárcáját a postaládából kidagadó reklámújságokkal. (Tényleg, olyan rég tervezem, hogy kiteszem a táblácskát, ne pocsékolják rám a rengeteg papírt, úgysem nyitom ki a vaskos brosúrákat…)
Ma már nem kapok, és nem írok levelet én sem. De nem csak velem szaladt el az idő, megváltozott a világ is körülöttünk. A magánlevél műfaja kiveszőben van. A közlések lerövidültek, praktikussá és emóciós jelekkel dúsított érzelmi kifejezéssé karcsúsodtak. Hiába röpítünk mennyiségileg jóval több üzenetet egymás felé, azok mélysége megreked a rendelkezésre álló karakterek számánál, elakad a felgyorsult üzenetváltás ritmusának korlátain. Kinek van ideje hosszasan ülni egy fehér papírlap felett, és kézzel megtölteni a sorokat, közben lépésről-lépésre végigjárva egy gondolati ívet? Túl macerássá vált gondolkozni, de akárcsak árnyaltan beszámolni valamiről. Egyszerűbb megosztani egy fotót vagy leírni három szót és néhány emojit.
Pedig aki levelet ír, nemcsak ad magából, de kap is sok mindent: önismeretet, az önkifejezés képességét, érzelmi tisztánlátást.
Mindezek ismeretében el sem tudom mondani, micsoda izgalom lett úrrá rajtam, mikor néhány napja a postaládánkat ürítve a két telenoros számla mellett kipottyant egy harmadik boríték: ismerős, apróbetűs írás a nagybetűs Baráttól (aki csak azért nem „barátnő”, mert a megjelölés valahogy légiesítené a kapcsolat ősi, a lélek masszívumában elhelyezkedő rétegeit). Ott kalapált a szívem a torkomban, már csak a címzés láttán is!
A szokásos nyári üzemmódban voltam, egész nap elláttam, szórakoztattam, mozgattam és nógattam az én négy csemetémet, ki kellett böjtölnöm a megfelelő pillanatot, hogy kellő ünnepélyességgel bonthassam fel a levelet. A játszótérre esett a választás. Estefelé, mikor fiaim Nerf -csatát vívtak a bozótosban és kislányaim bekuckóztak egy mászóka magaslati pontjára több vödör kaviccsal, eljött az én időm: a táskámból előszedtem a féltett kincset és olyan jóleső izgalommal bogarásztam a rég nem látott, írott betűket, mint mikor Nyilas Misi pakkot kapott otthonról. Sütkéreztem annak örömében, hogy az én régi, jó cimborám a maga háromgyermekes valóságában odaszánta az időt és beszélni kezdett hozzám, azon a régi, másképp meg nem szólaltatható hangon, ami csak egy levélben lehetséges. Valóságos időutazás!
Azóta itt forognak bennem a válaszul küldendő sorok foszlányai, amik egy jól eltalált pillanatban majd papírra kerülnek, hogy aztán elinduljanak a postai küldemények titokzatos útján egy távoli postaláda felé. Hogy miről, az maradjon levéltitok!
Aztán újra izgalommal várhatom a választ, amit Györgyike is talán mosolygósabb arccal dob be hozzánk, mintha csak géppel címzett leveleket hozna…
Lotte
