Varró Zsuzsi író, műfordító, kétgyermekes anyuka. 1975-ben született, a Táncsics Mihály Gimnáziumban érettségizett, majd az ELTE BTK-n végzett magyar és kulturális antropológia szakon. Az ő neve is akkor lett ismert, amikor öccse, Varró Dániel berobbant a köztudatba Túl a Maszat-hegyen című verses meseregényével, amelyhez Zsuzsi készítette az illusztrációkat.
Amikor megbeszéltük ezt az interjút, lemondtál miattunk egy munkamegbeszélést. Min dolgozol most?
Mindenfélén dolgozom ezerrel, most egy fordítást csináltam éppen. Abból élek leginkább, hogy fordítok angolból, ezzel foglalkozom már több, mint tizenöt éve. Magyar szakos voltam, de aztán fordításból kezdtem élni. És most belecsúsztam ebbe a gyerekkönyv vonalba.
A Dani révén?
A Dani révén is, meg lehet, hogy azért, mert nekem is gyerekeim lettek. Nem tudom, pontosan hogyan, de ez lett az irány a fordításban is. De inkább talán azért szerintem, mert a gyerekek mellett nem mertem sok száz oldalas regények fordítását vállalni. Azt azért elég hamar be kellett látni, hogy az nem megy, féléves munkákat már nem tudtam vállalni, de a gyerekkönyv rövid, és azt aztán oda lehet adni a gyerekeknek, hogy ezt anya fordította.
Felolvasod nekik? Vagy az elsős lányod már el is tudja olvasni?
Amit most legutóbb fordítottam, az kifejezetten kezdő olvasóknak van. Ez egy sorozat lesz, az a címe, hogy Garabonci Gréti, most jött ki a második kötet. Egy cuki kislányról szól, aki másodikban új iskolába kerül, de közben titokban boszorkány, ez a csavar benne. Lencsit nagyon érdekli, az öccsét nem igazán, ő ötéves, őt nem annyira. Ez egy nagy probléma egyébként, hogy olyat olvassunk, amit mind a ketten szeretnek. De általában az van, hogy akkor egy kicsit Lencsinek olvasunk, hogy örüljön, ő meg nagyon fáradt és elalszik hamar, és akkor jöhetnek a fiúsabb mesék. De amúgy is van különbség, mert Lencsi nem igényli már annyira, hogy illusztráció legyen egy könyvben, az öccse meg igen. Meg ő valamiért nem szereti azokat, amiket én írok meg fordítok.
Az Áfonykát sem?
Az Áfonykát azt mondja, hogy azért nem szereti, mert kevés benne a fiú. Ami nem igaz egyébként számszerűen, elég sok fiú van benne, szerintem több fiú szerepel benne, inkább talán kicsi hozzá. De az tény, hogy a főszereplő egy lány.
Azért lett ez így, mert az első gyereked lány?
Nem, hanem azért, mert én lány vagyok. Sokkal régebben kezdtem el ezt írni, a húszas éveim elején volt egy korai változata, de aztán félbehagytam, majd három éve kezdtem neki megint. 2015 júniusában jelent meg, tehát sok év eltelt, mire megírtam rendesen. A lányomnak nem volt hozzá köze, bár hallottam, hogy ő azt terjeszti, hogy ő az Áfonyka, de ez így ebben a formában nem igaz, inkább az én saját figurám. Nem tudom, hogy tudnék-e írni olyat, aminek egy kisfiú a főszereplője, még nem próbáltam. De ismerek olyan kisfiúkat, például az öcsémnek a fiait, akik szeretik az Áfonykát. Úgyhogy szerintem ez valamilyen kifogás, hogy azért nem szereti, mert lány.
Gondolom, Dani könyveit is szoktátok olvasni. Azokhoz hogy viszonyul a fiad?
Azokat szereti. Azokat mind a ketten szeretik, annyira nem éles itt a határ a fiús-lányos dolog között. A Maszat-hegyet még csak a Lencsi élvezi, az tényleg nagyobbaknak van.
Ti Danival elég sokat dolgoztatok már együtt. Az honnan jött, hogy te illusztráld a Túl a Maszat-hegyent, rajzolni is tanultál?
Azt nem tanultam, ez volt az első ilyen munkám, csak szerettem rajzolni. Ez a Daninak a vágya volt. A kiadónak nagyon nem volt vágya, a Magvetőben nagyon féltek ettől, eleve nem akartak gyerekkönyves dolgot. Más illusztrátor lett volna eredetileg, de aztán összevesztek a Danival. Ő úgyis azt szerette volna, hogy én rajzoljam, merthogy ilyet csináltunk gyerekkorunkban is, ő képregényt írt, én rajzoltam. Daninak az első, szamizdatban megjelent verseihez az általános iskolában is én készítettem az illusztrációkat. Ez volt a Nyuszika trilógia, a Toldi mintájára, az első nagy sikere hatodikban. Valahogy aztán Dani meg a szerkesztő, Parti Nagy Lajos, keresztülnyomták, hogy én illusztráljam a kötetet. És akkor én nagy szorongások közepette ezt meg is csináltam. Élveztem azért, de ez egy egyszeri dolog volt. Ezen dolgoztunk együtt, meg az Alíz könyveken (Alíz Csodaországban és Tükörországban), ott én a prózát fordítottam és Dani fordította a versbetéteket, és ugye az Áfonykába is írt versbetéteket. Ezt így felosztottuk végül, hogy ő a vers, én meg a próza.
Lehet, hogy ezért vagytok ilyen jó testvérek felnőttként is? Nem zavarjátok egymás köreit?
Nem zavartuk egyébként sem. Dani mindig azt mondja, hogy ő azért lett költő, mert engem akart lenyomni a versírásban. Mindig elmondja, hogy én írtam előbb verseket, amikkel nagy sikereim voltak az általános iskolában, és ő ezt elirigyelte, ő is elkezdett verseket írni, és így lett költő. De azért ez így nem igaz, hogy a testvéri rivalizálásból nőtte volna ki az egész magát, mert ő mindenben le akart nyomni, amivel én foglalkoztam. Például én regényeket is írtam általánosban, és abban nem ért el ilyen sikereket. Elkezdett verset írni, aztán nyilvánvalóan rettenetesen tehetségesnek bizonyult ebben, míg én elhagytam a vicces verseket, amiket írtam általánosban a tanárokról.
A férjed művész, ő mit szólt az illusztrációidhoz?
Akkor őt még nem ismertem. Utólag azt mondta, hogy ez teljesen rendben van szerinte, nincs ezzel semmi probléma. Az, hogy én nem akarok ezzel többet próbálkozni, abban biztos az is benne van, hogy ő képzőművész, és nyilván ügyesebb, mint én. Ő is illusztrált gyerekkönyveket, úgyhogy nem merném ezt most csinálni, bár szerintem segítene, ha újra belevágnék, mert ő azért elég támogató.
Mindketten szabadfoglalkozásúak vagytok, időben nem kötött egyikőtök munkája sem. Sokat jelent ez a gyereknevelés szempontjából?
A gyereknevelés szempontjából ez nagyon jó, a munka szempontjából meg nem igazán. Ezt iszonyú nehéz szétválasztani. Azt gondoltam, amikor születtek a gyerekek, hogy ez nagyon jó, mert akkor dolgozom, amikor akarok. De sokkal egyszerűbb lenne, vagyis én most úgy képzelem, hogy a dolgok szétválasztását segítené, hogy én reggel bemegyek egy munkahelyre, aztán hazamegyek, és akkor már csak a gyerekekkel vagyok. Azt néha kifejezetten nehéznek tartom, hogy mikor álljak fel a munkától, és kezdjek el, mondjuk, rendet rakni. Amikor a könyvet írtam, akkor nagyon szenvedtem ettől. A férjemnek annyiból könnyebb szerintem ez, hogy neki van egy műterme, ahová elmegy dolgozni. Persze, akkor megy el, amikor akar, de én vagyok az, aki úgyis otthon van, ha valamelyik gyerek beteg, vagy, mert jönnek a gázszerelők, és ez ellen sokat szoktam berzenkedni. Hogy ez így nem fair, és én is el akarok menni valahová dolgozni. De most már kezdek kicsit beletanulni, hogy mi az, amit meg lehet csinálni akkor is, ha már otthon vannak a gyerekek. Dolgozni nem nagyon lehet, ha otthon vannak.
Mit csinálsz, ha éppen jön az ihlet, és mindenképpen le akarod írni, de ott vannak a gyerekek a konyhában, hogy anya, kakaót kérek?
Van egy külön dolgozószobám, de nyilvánvalóan nem tartják azt tiszteletben. Bár most már nagyon jól tudok rettenetes hangzavarban is dolgozni, ami régen nem ment. Amíg nem voltak gyerekeim, akkor egyedül, otthon, teljes csendben dolgoztam, leginkább hajnalban, mert akkor nagyon nagy csend van, nem csörög a telefon sem. Na ez már teljesen a múlté, és eleinte iszonyatosan felhúztam magam ezen, hogy én megőrülök és nem tudok így dolgozni, de aztán kifejlődött ez a képességem. Szerintem az anyák egyszerűen bámulatos dolgokra képesek. Mi mindent tudnak például fél kézzel megcsinálni! Nekem ez egy teljesen új képességem lett. Hihetetlen, hogy van egy gyerek, vagy egy gyerek és még egy csomó minden az egyik kezemben, és akkor is milyen koncentrációra vagyok képes. És miközben felforgatják a lakást, akkor is meg tudom csinálni. De egyszer kíváncsi vagyok, hogy mi lenne, ha elvinnénk a gyerekeket a műterembe és mondanánk az apjuknak, hogy akkor fessél, és mi meg közben játszunk. Mert otthon sokszor előfordul ez a helyzet. Szerintem nem bírná…
Látsz már valamelyik gyerekedben művészi hajlamot?
Még nagyon kicsik, nem látom kirívóan tehetségesnek őket. Lencsi nagyon kicsi korában elkezdett rajzolni meg festeni, és persze ezt támogattuk is. Az apja jobban, neki az volt a feltevése, hogy nem korlátozzuk a kreativitást és a falra is lehet firkálni, amit én mondjuk annyira nem pártoltam, de nagyon nem akadályoztuk. Van, ami még megvan a falon, a levakarhatatlan zsírkréta rajzok. De aztán nem látom azt, hogy jobban rajzolna a társainál, a kicsit pedig egyáltalán nem érdekli a rajz. Talán inkább a verbális képességeik fejlettebbek, szokták mondani az óvónők vagy a tanítónők, hogy milyen nagy a szókincsük és választékosan beszélnek, de ez inkább azért lehet, mert sokat olvasunk.
Milyen testvérek?
Nagyon jó testvérek. Két év van köztük, ami nekem rossz, de nekik jó, és jól elvannak. Szerintem ez szerencsés, hogy a lány a nagyobb, ahogy Dani meg én, úgy látom, hogy ez egy elég jól működő felállás. Az öcsémnek három fia van, az elég kemény…
Ti milyen család voltatok?
Hú, ez nehéz kérdés… Valamennyire szabadgondolkodású család voltunk, abban az időben, amikor felnőttem. Anyám mindenképpen, ő eleve liberálisabb beállítottságú, apám hagyományosabb családból jött. Egy értelmiségi család, ennek megfelelő neveltetéssel, de nem tudom, hogy mennyire teregethetem ki a szennyest. Elváltak a szüleim, az valamennyire rányomta a bélyegét a továbbiakra, és aztán anyukánkkal nevelkedtünk.
Mit vittél át anyukád mintáiból a saját életedbe anyaként?
Nyilvánvalóan látom, hogy sok mindent igyekszem azért másképp csinálni, mint ő. Hogy ő annyira szabadon engedett engem kamasz koromban, annak a hátrányait nagyon éreztem. Én valahogy úgy éreztem. hogy nem törődik velem, azért mondja, hogy jól van, gyere, amikor akarsz, mert ez igazából nem fontos. Nyilván nem így volt. Anyám nem volt egy nagyon tradicionális anyuka, és ebből sok mindent átvettem. A háziasszonyi teendőket nem tartotta fontosnak, azt gondolta, hogy annál sokkal fontosabb dolgok is vannak, mint hogy ő most mit főz ebédre, vagy főz-e egyáltalán vagy a nagymama főz, vagy a kifőzdéből viszünk ebédet. Mindig dolgozott, a jogi karon tanított, mint filozófiatanár, és még emellett folyóiratot szerkesztett, tehát azt láttam, hogy ő egy aktív és független nő, aki persze azért minket is nevelt, egy idő után egyedül, és ez egy erős minta volt. Amit meg hátrányként éltem meg, hogy az a sok minden, amit csinál, az fontosabb neki, mint mi, azt én igyekszem valahogy kompenzálni a saját gyerekeimmel.
Azért volt, amit nekem nem volt szabad, azt biztos a gyerekeimnek megengedem. Emiatt egyébként szoktam szégyenkezni, hogy én nem vagyok elég hálás. De azért jó volt, inkább jobb volt a szabadság, mint a nem szabadság és ehhez nagyon ragaszkodom azóta is, azt nagyon rosszul viselem, ha a függetlenségemet vagy a szabadságomat valaki meg akarja nyirbálni, úgyhogy jó erős volt az anyai minta végül is. De egyébként a nagymamáim is ilyenek voltak, az anyai nagyanyám szintén egy aktív, dolgozó nő volt, aki nem főzött. Jó, nekik volt szakácsnőjük, meg bejárónőjük, ami anyukámnak nem volt, és nekünk sincs. Bár lenne… De én sem nagyon főzök. Mivel az anyukám sem főzött, én nem nagyon tudok főzni, ez az egyik ilyen szégyenem. Persze azért megteszem, hogyha kell, hétvégéken. De nem vagyok egy konyhatündér, az az igazság.
Sok anyuka főz, viszont nem sok gyerek mondhatja el, hogy az ő anyukája meg mesét írt.
Mindig azt gondolom, hogy vannak olyan anyukák, akik fél kézzel mesét írnak, a másikkal meg egészséges ételeket főznek közben, és ezt egy hiányosságnak érzem magamnál. Amikor jöttem ide, azon gondolkoztam, hogy egy csomó női dologban nagyon béna vagyok. Hogy milyen könnyen-gyorsan készítsünk uzsonnát az iskolás gyereknek, ami még marha egészséges is és jól is néz ki, vagy hogyan maradjunk fittek. Ha éppen lefogyok, akkor az azért van, mert pont nem volt időm enni.
Azért valamiben csak jó vagy. Miben vagy jó, mire lehetsz büszke?
Hát ez az, nem tudom, hogy miben vagyok jó… A gyereknevelésben talán… De abban sem nagyon, csak mondjuk úgy, hogy elég jó. Régen azt gondoltam, hogy milyen jó lenne, ha fontos könyveket írnék, meg híres és sikeres lennék, meg milyen jó lenne, ha a férjem is világhíres képzőművész lenne, de mostanában egyre inkább azt látom, hogy ha a gyerekeim normális gyerekek, akik jól érzik magukat a világban és egyszer kiegyensúlyozott felnőttek lesznek, akkor az egy akkora teljesítmény lesz a részünkről, hogy azzal én nagyon meg leszek elégedve. De elég sok időt és energiát feccöltünk a gyereknevelésbe.
Az, hogy ennyire keveset írtam, ennek is köszönhető. A férjemnek is a karrierje háttérbe került, amikor a gyerekek picik voltak, ő is nagyon sokat volt otthon. Mind a ketten nagyon sokat foglalkoztunk, meg foglalkozunk a gyerekekkel, és ha ezt a karrier felől nézzük, az néha elszomorít engem. Itt vagyok negyvenévesen, egy könyvem jelent meg, akkor lehet, hogy ennek annyi, és mások bezzeg milyen jól csinálták. Bár a férjem még mindig fiatal képzőművésznek számít. Nem tudom, hogy be lehet-e ezt hozni vagy nem. Talán igen, mert anyakánt már sokkal hatékonyabban tudok dolgozni. amikor végre van rá időm. Tény, hogy kimaradtak évek. Be voltunk zárva, a játszótérre nem jár annyi könyvkiadó meg kurátor, kiestünk ezekből a közegekből, ahol nekünk nyomulni kéne. De ha a gyerekeimre nézek, akkor meg azt gondolom, hogy abszolút nem volt elvesztegetett idő.
Fogsz még írni? Van konkrét terved?
Mindenképpen! Dolgozom egy népmese átiraton egy készülő antológiába, és van egy félkész könyvem, Kavics bácsi meséi munkacímen fut, állatos mesék lesznek benne. De nekünk, szabadfoglalkozású művészeknek nem csak a karrier meg a gyereknevelés között kell az egyensúlyt megtalálni, hanem az alkotás és a pénzkeresés között is. Hol ez, hol az kerül előtérbe. Régebben ez sok szorongást okozott, most már kezdem belátni, hogy ez így működik és kész.
