Mogyorósi Henriette – a Mellrák – Harc a Hétfejű Sárkánnyal blog írója osztotta meg velünk megrázó őszinteséggel küzdelmét. Hosszú és részletes beszámolót adunk közre, ami szokatlan ugyan a Nőiszem blog történetében, de olyan sok fontos információt közöl ez az írás, hogy úgy éreztük, minden mondatából tanulhatunk.
Az egész történet valószínűleg 2020. január 2-án kezdődött, ugyanis azóta éreztem azt, hogy valami nincs rendben. Éjszaka nem voltam túl jól, majd reggel borzasztóan szédültem, homályosan láttam, extrém magas volt a vérnyomásom, ezért az orvosnál kezdtem az évet. Ez rendeződött, legalábbis azt gondoltam, mert éltem tovább az életem, nem volt különösebb problémám. Majd április végén, egyik éjszaka felébredtem, mert rosszul éreztem magam. Amikor felkeltem inni, elájultam. Ekkor sem volt más panaszom, így abban maradtunk az orvossal, hogy figyelem magam. Augusztusban már egyértelmű volt, hogy baj van. Épp nyaraltunk a családommal a keszthelyi Balaton-parton, amikor egy furcsa szúrást éreztem a jobb mellem alsó részénél. Olyan volt, mintha megcsípett volna valami, meg is néztem, de semmi külső jel nem volt. Este zuhanyozásnál eszembe jutott a délutáni eset, és elkezdtem átvizsgálni magam a szokásos módon, ahogy évek óta végzem az önvizsgálatot. És akkor megéreztem ott a mellemben a csomót. Nem volt nagy, de határozottan érezhető volt, picit nagyobb, mint egy borsószem, és kemény.
Az első pillanattól tudtam, hogy baj van. Az apai nagymamámnak is melldaganata és csak remélni mertem, hogy nem erről van szó. Talán a lelkem védekezett a tények ellen, de két hétig csak gondolkodtam, anélkül, hogy bármit tettem volna. Majd felráztam magam, mert a csomó csak nőtt és nőtt, pár hét alatt kis üveggolyó nagyságú lett. Ekkor már el kellett indulnom valamerre.
Elkezdtem bújni az internetet, hogy mi a teendő. Mivel az éves nőgyógyászati rákszűrésem éppen aktuális volt, így a nőgyógyászomat kerestem fel először, ahol kértem egy rákszűrést, és megmutattam az orvosnak a csomót mellemben. Ő azonnali mammográfiát és ultrahangot javasolt, amire nagyon gyorsan kaptam is időpontot. Az ultrahangos vizsgálaton már egyértelműen látszott a csomó, ezt követte a mammográfia, amin szinte világított a fehér folt a képernyőről.
Ekkor a főorvos asszony már egyértelműen a tudtomra adta, hogy itt valószínűleg egy daganattal állunk szembe, de azt, hogy ez jóindulatú vagy rosszindulatú daganat, csakis biopsziával tudjuk megállapítani. Ezért ha belegyezek, ő itt és most azonnal elvégezné a vékony- és vastagtűs biopsziát. Egyáltalán nem fájt a biopszia, csak néhány kisebb ütést éreztem, pedig ötször szúrtak. Ezután jött két hét várakozás az eredményre. A vékonytűs mintavétel eredménye érkezett meg először, majd jó pár nap múlva a vastagtűs biopszia eredménye is, ezek egyértelműen igazolták, hogy rosszindulatú daganat van a mellemben, mégpedig a legrosszabbik fajta. Ekkorra már volt időpontom a szegedi klinika onkológiáján, ahol azonnal fogadott a doktornő. Ő nagyon kedvesen csak annyit mondott:
„Azért ettől a diagnózistól még nem kell a Tiszának menni, jól sírja ki magát, és induljunk el a gyógyulás útján!”
El is indított nagy lendülettel, két héten belül megvolt szinte minden vizsgálatom, PET CT, mellkas MR, kardiológia, sebészeti konzultáció, genetikai vizsgálat, vérvételek. Itt megint volt egy kis várakozás az eredményekre, majd ezek függvényében két hét múlva már megkezdték a kezelésemet a szegedi klinikán.
Nagyon féltem elmondani a családomnak a diagnózist. Mondhatom, hogy nekem az volt az egyik legnehezebb része, amikor a szüleimnek és a gyermekeimnek el kellett mondanom. Két közvetlen családtag volt, aki mindent tudott az első pillanattól, az unokatestvérem, akivel nagyon közel álltunk egymáshoz mindig is, és a férjem, a többieknek szinte a kezelés előtti utolsó pár napban mondtam el mi a helyzet. Próbáltam megkímélni mindenkit, de ezt sajnos nem lehet kíméletesen közölni. Valószínűleg nagyon megijedtek, habár nekem ezt nem mutatták, és mindenki az első pillanattól mellettem volt. A hatéves kisfiamat próbáltuk megkímélni a részletektől, ő csak annyit tudott, hogy anya beteg, nagyon erős gyógyszereket fog kapni, amitől például. kihullik a haj, és sokat fog hányni, de ez kell ahhoz, hogy meggyógyuljon. Az én kérésem volt, hogy ő előtte tilos kiejteni a „mellrák” vagy „rák” szót.
Nagyon, nagyon fontos a családi háttér ebben a küzdelemben
Én nagyon szerencsés vagyok, hogy olyan családom van, akikre mindig számíthatok.Az orvos unokatestvér, aki segített elindulni az összevisszaságban, az anyukája, aki szintén végigment ezen a tortúrán, és elmondott mindent, amire számíthatok, jót és rosszat is egyaránt. A férjem, aki egy nagyon fontos pillér ebben helyzetben, mert ő volt az, aki nem hagyott belesüppedni az önsajnálatba, bevásárolt, főzött, mosott, gyereket nevelt, bármit megcsinált amire szükség volt, amikor én két kemoterápia között a szőnyegen fetrengve próbáltam túlélni a napokat, vagy a műtét után, amikor szinte semmit nem tudtam csinálni hetekig. A másik fontos személy Mónika, az unokatestvérem, aki szintén mindig ott volt, amikor kellett, mindig tudni akarta, hogy vagyok, általában ő hordott a kezelésekre, nem kérdezte mit segítsen, hanem jött és kitakarított, vagy főzött, vagy elvitte a gyereket, ápolgatta a sebeimet, és Dóri, aki szintén sokszor hozott haza kemoterápia után. Aztán az anyukám, aki a kemó utáni pár napban csak itt volt, hogy ne legyek egyedül, és a testvérem, aki sokszor elvitte a kisfiamat, hogy tudjak pihenni, vagy bevásárolt, és ő volt aki szinte minden nap megkérdezte, hogy vagyok. És persze többi betegtársam, akik a saját tapasztalataikkal segítettek. Nem nagy dolgok ezek, de mégis a legnagyobbak.
Az alatt a két hét alatt, amíg az első biopszia eredményére várakoztam, nagyon sok minden megfordult a fejemben. Szinte végig csak arra tudtam gondolni, hogy ez nem lehetséges, én még túl fiatal vagyok ehhez. És miért én? Pici gyerekem van, mi lesz vele ha meghalok? És mi lesz a nagyfiammal? Nem láthatom az unokáimat? És egyébként is, nekem még rengeteg dolgom van itt. Azzal töltöttem az időm nagy részét, hogy próbáltam megismerni ezt a betegséget, rengeteg tanulmányt elolvastam róla és a kezelésekről, beszélgettem olyan emberekkel, akik túl vannak a kezeléseken, mindent tudni akartam, tudni akartam mi fog történni velem, nem akartam meglepetéseket. Nagyon nagy segítség volt, hogy láttam milyen összehangoltan zajlik minden, mindenki annyira kedves volt minden egyes vizsgálaton.
Túl akartam élni ezt a rémálmot
A kezelési tervem szerint 16 kemoterápia után következhetett a műtét. A műtét menete nagyban függött attól, hogy hogyan reagál a szervezetem a kemoterápiára. Még a kezelések előtt találkoztam a sebésszel, aki minden lehetőséget felvázolt a műtéttel kapcsolatban. Egyetlen dolog volt biztos, mégpedig az, hogy a daganat típusa miatt teljes mell eltávolítást célszerű végezni. Egy kívülállónak ez valószínűleg borzasztóan hangzik, de annak, aki ebben benne van, annak ez csak egy részlet a nagy egészben. Amikor az életünk múlik ezen, akkor nem sokat gondolkodunk, hogy elfogadjuk-e ezt a javaslatot. Mert ez csak egy javaslat, nekünk kell dönteni. A kemoterápia szerencsére tette a dolgát, már a harmadik kezelés után alig volt tapintható a csomó, és a kezelések végére szinte teljesen eltűnt. Ekkor újra sebészeti konzultáció következett, ahol a jó eredmény miatt felmerült a bőrmegtartó műtét azonnali helyreállítással. Ez azt jelentette, hogy nem vágják le a mellemet, hanem a bőr megtartásával eltávolítják a mell szöveteit izomig, a plasztikai sebész a mellizomba egy zsebet képezve elhelyez egy implantátumot, és egy következő műtétnél szimmetriába hozzák a két mellet. Szerencsére minden jól ment, a műtéti szövettan teljesen negatív lett, a mell szöveteiben és a 19 eltávolított nyirokcsomóban nem találtak már daganatos sejteket, nyirok és vér invázió nem volt, így sugárterápiára nem volt szükség.
Öt hétig csövekkel az oldalamban éltem
, Ezek a csövek segítettek elvezetni a sebből a folyadékot, minden nap szorgosan gyógytornáztam, mert minél hamarabb vissza akartam térni jógaoktatóként a jógásaimhoz. Több mint tíz hétig tartott, mire azt mondhattam, hogy jól vagyok, nem fáj. Lelkileg nem viselt meg ez a dolog, tudtam, hogy csak így van esélyem a gyógyulásra
Jól vagyok. A kemoterápia és a kovid utóhatásai még mutatkoznak, ízületi fájdalmak, ödémásodás is van, de remélhetőleg ezek hamarosan elmúlnak. Az onkológusom félévenkénti kontrollt javasolt, ami nemsokára aktuális lesz. Élem az életem, újranyitottam a jógastúdiómat, próbálom bepótolni az elmúlt egy évet. Mindenképpen szeretném megemlíteni, hogy fantasztikus orvosokkal voltam körülvéve, az onkológusom, dr.Nikolényi Alíz, a sugárterápiás szakorvos, akinél először voltam dr.Kószó Renáta Lilla, a sebész dr.Simonka Zsolt és a plasztikai sebész, dr.Kis Erika mind csodálatos emberek hatalmas szakmai tudással. Mindvégig biztos voltam benne, hogy a lehető legjobb kezekben vagyok. Nem tudok elég hálás lenni ezért.
Miért blogolok?
Amikor kiderült a betegségem, akkor kellett valami, ami eltereli a figyelmemet, és kicsit kimozdít a várakozás nehéz napjaiból. Az egyik az írás volt, a másik a festés. A festést is a mamámtól örököltem, és most volt időm foglalkozni vele. Azonnal elkezdtem írni a blogomat is, először csak magamnak, majd úgy gondoltam, hogy nyilvánossá teszem, hátha ezzel fel tudom hívni a figyelmet a szűrések és az önvizsgálat fontosságára. Leírtam minden mozzanatát az egész folyamatnak, kertelés nélkül, hogy lássa mindenki, hogyan lehet túlélni például a kemoterápiát, vagy közben a kovidot. Nagyon sok kósza hír terjed az interneten a kemoterápiáról, úgy kezelik, mint egy mumust, holott az gyógyítja a daganatos betegeket, persze csak azt, aki elfogadja a kezeléseket.
Nagyon sokszor beszéltem én is olyan emberekkel, akik nem akarták felvenni a kezelést, mert attól féltek, hogy belehalnak. Nem lehet elégszer elmondani, hogy nem a kemoterápiába lehet belehalni, hanem a kezelések hiányába. A kései diagnózisba, amikor már áttétek is megjelennek az időhúzás miatt. Mindenképpen feladatomnak érzem, hogy részt vegyek a szűrővizsgálatok népszerűsítésében, ha csak egy nő is elmegy a blogom olvasása miatt szűrésre, már megérte! Minden élet számít. Minden nő számít. Fogjátok meg a barátnőtök, anyukátok, testvéretek kezét, és menjetek el együtt!
