Az utóbbi hetekben kis családommal jártuk a vidéket, és – ahogy ez lenni szokott – a gyerekek mindig alapot képeznek egy kis beszélgetésre.
„Én nem értem, miért kell belehalni egy-két gyerekbe, a mai emberek nem tudják elviselni, ha életük minden percét nem ők uralják. Pedig nem fogják.” – Így szólt az orákulum egy ajtófélfának dőlve.
Erre fel össze is ült a vének tanácsa (értsd egyre idősebb gyerekek szülei a nyári estében), és belátta, hogy orákulum néninek igaza van. Aznap este végigbeszéltük, hogy mi az, ami a legnagyobb sokkot okozta az életünkben, és be kellett látni, hogy csupa természetes dolog, ami lényegét tekintve kívülről érkezik ugyan, mégis abszolút lehetne rá számítani. Így fordulhat elő, hogy míg a legújabb technikákkal simán megbirkózunk, elfogadjuk, hogy évente új programmal végezzük a szokásos adminisztrációt, ha egy másik országban kell dolgoznunk, hogy az év nagy részében egy monitort bámulunk, hogy olyan ruhában járunk többszáz napot kötelezően, ami sosem tetszett nekünk, addig sokkot kapunk, ha terhesen megváltozik a testünk, hogy a gyerek születésével megváltozik az életünk, vagy ha egy családtagunk tartósan segítségre szorul.
Döbbenten vettük tudomásul, hogy talán mindannyiunkra igaz valamilyen oldalról, hogy a leginkább akkor érzi bezárva magát, ha valaki más rászorul. Innen már csak egy lépés, hogy a hűség és a felelősség is terhessé váljon. Társaságunk, stabil házasságban élő többgyerekes párok, a spektrumnak nem ezen a felén helyezkedik el, az elköteleződéssel és a gyerekekkel való élettel nem volt különösebb problémánk, ellenben szinte elképzelhetetlennek tartottuk a többgenerációs együttélést.
Kis közvélemény-kutatásunkban a legnagyobb félelmet az idősgondozás, a tartósan beteg családtag ápolása jelentette, de volt, aki egy következő terhességet említett, mint most esetleges legnagyobb parát.
Ebből kiindulva nem csak a pénzhiány vagy az önzés állhat a gyerekvállalás útjába, hanem az a félelem, hogy változás jön az életünkbe, amit nem tudunk uralni. Próbáljuk az addig tanult módszereket, szupermamik leszünk vagy éppen minden erőnkkel próbálunk úgy csinálni, mintha mi sem történt volna, de mindkettő rettentő fárasztó, és valóban belehalunk egy-két gyerekbe.
Megszoktuk, hogy az elképzeléseinkhez igazítsuk a körülményeket, hogy a testi változásokat nagymértékben lassítsuk, vagy elfedjük. A gyerekezés ellenben gyors és feltartóztathatatlan változást hoz, és ráhangolódó együttmozgó reakciót igényel. Olyan ez, mint a Harry Potterben az ördöghurok nevű növény, ami lágy, de erős indáival körbefon, és ha megfeszülve ki akarsz mászni belőle, akkor megfojt, míg ha átengeded magad neki, akkor átenged. Kevés szerepe van a választásnak, a szorgalomnak, vagy az akaraterőnek, ellenben szükség van egész másfajta képességek mozgósítására.
Mióta az élet több területén nagyrészt el tudunk tekinteni az adottságoktól, addig a terhesség és a kisgyerekes élet során hirtelen megint úgy kell alkalmazkodni, ráhangolódni, nemcsak a külső tényezőkre, hanem a saját magunkban élő természeti ösztön-erőre, ahogy a technika előtti embernek egész életében. Kérdés, hogy ez baj-e? Szerintem nem, sőt segít elfogadni, megismerni, szeretni az élet egészét, megszabadít a technikai-rezervátum lét nyomasztó bezártságától.
Én azt gondolom, hogy jó az embernek, ha időnként ebben a másfajta üzemmódban is működik, mert összességében hozzátesz az élethez, hozzáférést ad olyan mélységekhez, amelyek nélküle nem nyílnának meg, megbékít önmagunkkal, és összehangol az emberlét egészével.
