Nemrég költöztünk és az egyik régen elfeledett és becsomagolt dobozból előkerült a nagymamám régi Zsolnay tála. Egy szimpla fehér tálalótál, a Hungarica sorozatból. Én eddig azt sem tudtam, hogy Zsolnay, bár mindig nagyon vigyáztam rá, de nem a “pedigréje” miatt, hanem mert már régen a családban van. Most néztem meg tüzetesebben az alját, amikor jó alaposan elmostam. Emlékszem, hogy a vasárnapi ebédeknél sokszor ebben tálaltuk a köretet.

A vasárnapi ebéd, amikor hagyományosan összegyűlik a család, hosszú időn át az egyik legmeghittebb időszak volt a famíliák életében. Rendszerint a templomból hazasietve, a legszebb ünneplőt levetve gyorsan főzött a háziasszony, mert délben érkeztek a vendégek.

A háromfogásos – húsleves, rántotthús, palacsinta – ételkombinációra szinte minden magyar embernek összefut a szájában a nyál. Igen, egy ilyen ebéd után már csak a legelvetemültebbek tudtak vacsorázni és biztos volt, hogy beütött a kajakóma.

Vasárnapi ebéd
Vasárnapi ebéd

Mégsem a finom ételek jelentették a legnagyobb attrakciót, hanem az, hogy ilyenkor összegyűlt a család apraja-nagyja. A gyerekek általában egy külön asztalnál ettek. Emlékszem mennyire élveztem, hogy nem kellett végre a felnőttek unalmas társalgását hallgatnom politikáról meg gazdaságról. Helyette a Super channel gyerekműsorai (igen, tudom, öreg vagyok 🙂 ) és a legújabb kártyajátékok voltak a téma. Az asztalunk ugyan kisebb volt és billegős, mint a felnőtteké, ami miatt vigyázni kellett a levessel, de kit érdekelt a leves, amikor az ebéd végén az asztalra került egy hatalmas adag palancsinta?

Vasárnapi ebéd
Vasárnapi ebéd

És nem volt mobiltelefon, sem tablet, a legmenőbb kütyünek a Walkman számított, de az is szigorúan tilos volt az asztalnál. Szóval figyeltünk egymásra…ha éppen nem az utolsó túrós palacsintát igyekeztünk valahogyan megszerezni. Mert ugye az utolsó darabot nem illett kivenni, ezt mindannyian jól tudtuk. A megoldás végül az osztozkodás lett…

Fogalmam sincs, hogy hogyan volt bárkinek is energiája 12-15 emberre főzni, de az biztos, hogy ezek az összejövetelek nagyon élénkén megmaradtak az emlékezetemben. Az asztalfőn nagymamám kilencven év körüli nagynénje ült, mellette a gyerekek és a párjaik, a nagyszüleim, a szüleim, a nagybátyám és a felesége. Mi az unokák, dédunokák pedig a kisasztalnál. Néhány történetre is emlékszem halványan, amit hallottam és mondhatom ezeknek az öregeknek nem volt könnyű életük. Elvesztett gyermekek, háborúk, gazdasági válság, szegénység, éhezés és még egy csomó nehézség. De nem is ezek a történetek azok, amik igazán megmaradtak bennem. Sokkal inkább az az erő, ami sugárzott belőlük, az a méltóság, ahogyan a nehézségeket, a sorsukat viselték. És ahogyan a sok szenvedés után még mindig tudtak nevetni.

Mi, akik akkor gyerekként hallottuk a történetüket, de láttuk a mosolyukat is, olyan tapasztalattal lettünk gazdagabbak, amit sehonnan máshonnan nem kaphattunk meg. A higgadt bölcsesség, ami ezekből a nyolcvan-kilencven éves emberekből áradt, a derű, ami átlendítette őket világháborúkon, válságokon, veszteségeken és kudarcokon biztonságérzetet és hitet adott azoknak a nyolc-tizenkét éves gyerekeknek. Hitet abban, hogy akárhogyan is alakul az élet, az ember meg tudja őrizni az emberségét, a mosolyát és a szeretetet. Akkor még a túrós palacsinta volt a legfontosabb számomra a vasárnapi ebédnél, de ma már tudom, hogy a palacsintánál sokkal, de sokkal többet kaptam.

Szerző:Eszter

Képek forrása: 1 2 3

Vasárnapi ebéd
Vasárnapi ebéd
Vasárnapi ebéd
Vasárnapi ebéd
Share