A mai válságoktól terhes világban a lelki és szellemi igényességet és természetes józanságunkat tartsuk szem előtt mi is, mai nők, akik Széchenyi István és Antall József alkotásait továbbadandó értéknek tekintjük
A mai nap összekapcsolja történelmünk két meghatározó személyiségét, XIX. és XX. századi sorsunk két kulcsszereplőjét, akik mindketten egyéni életük alakulásában is hordozták nemzetünk sorsát. Talán nem véletlenül.
Gróf Széchenyi István 1860. április 8-án lépett ki e földi életből. Húsvét vasárnap volt aznap. Az azóta is legnagyobbként emlegetett magyar nem tudta elviselni a lelki terhet, amely a levert forradalomban és az elveszített szabadságharcban való aktív közreműködése és az elbukott függetlenség véráldozata miatt nehezedett rá. Hiába állt a Lánchíd, hiába működött a Magyar Tudós Társaság, hiába volt jelen megannyi alkotásával az ország életében, a harcban és megtorlásban elesettek vére ólomsúlyként nehezedett lelkiismeretére. Hét esztendővel a passzív ellenállás vége, azaz a kiegyezés megkötése előtt véget vetett döblingi remeteségének.
Évekig tartó magánya és a magyarok évek óta tartó néma ellenállása után a temetésén egybegyűlt sokaság a gyászban mégis új erőt kapott. Nélküle kellett folytatni, fel kellett nőni, hogy szenvedélyes jobbító munkájának eredményei gyümölcsöket teremhessenek az utódoknak. Széchenyi életműve azóta is táplálja magyarságunkat. Alkotókedve ma is példaértékű, mély lelkisége pedig tükröt tart minden, a köz ügyeiben munkálkodó elé.
A végzetes lövés után 72 évvel, azaz egy alkotó férfiélettel később született meg az a személyiség, aki nemcsak tisztelettel fordult nagy elődje életművének tanulmányozása felé mint történész, de készült is közéleti szerepének legújabbkori beteljesítésére. Antall József a visszaszerzett szuverenitás mellett gigászi munkát végzett: újraépítette a kommunizmus idején lerombolt jogállamot, annak egész struktúráját és európai léptékben is jelentős változásokat eszközölt a Varsói Szerződés feloszlatásával, valamint a visegrádi országok együttműködésének kezdeményezésével. A rendszerváltás vér nélkül zajlott le és a külföldről jövő befolyásolási törekvések mellett is megmaradhatott a nemzeti érdekek mentén az első szabadon választott magyar kormány politizálása.
Ő azonban már nem érhette meg kormányfői ciklusa végét, életének teljében, 1993 decemberében meghalt. Ravatalánál sorban állva a metsző, decemberi szélben sokan lettünk politikailag nagykorúak.
S hogy mi volt bennük a közös?
Mindketten fontos atyai örökséget kaptak: a könyvtár- és múzeumalapító Széchenyi Ferenc és id. Antall József, aki a Független Kisgazdapártban politizált és fontos szerepet vállalt a második világháború idején a lengyel menekültek megmentésében – két olyan apa, aki egy érzékeny fiú sorsára nagy befolyással lehet. Mindkét édesapa életének szerves része volt a magyarságért végzett munka és e mellett továbbadták fiaiknak istenhitüket, melyet katolikus rend szerint gyakoroltak. Ahogy gróf Széchenyi István, úgy Antall József is Magyarország anyagi és szellemi felemelésén, polgárosodásának elősegítésén munkálkodott és az európai vérkeringésbe igyekezte visszakapcsolni az országot. Legnagyobb ellenségük a középszer és a provincializmus volt, tele voltak újító és jobbító szándékkal, de mindig mértékletesen, a szerves fejlődést előnyben részesítve igyekeztek céljaikat megvalósítani. Nem voltak hívei a forradalomnak, szívesebben ültek tárgyalóasztalhoz és érveltek szenvedélyesen saját álláspontjuk mellett. Számukra a közügyekkel való foglalkozás valódi elhívás volt, amelyre készültek, és amely áthatotta egész életüket. Épp ezért nem is politikusok voltak, hanem államférfiak. Munkabírásuk hihetetlen volt és soha nem szűntek meg tanulni sem: külföldön is egyre keresték a hazájukba átültethető jó gyakorlatokat.
És mindkettejük élete egészen égő áldozat is volt a haza oltárán. Széchenyi végül beleroppant a hordozott felelősség súlyába. A legnagyobb magyar azt vallotta „Éltem minden pillanatit hazánk előmenetelére, gyarapodására s nemesb kifejlésére fogom őszintén s lehelletem megszűntéig szentelni.” Így is történt.
Antall József tudta jól, hogy kormánya „kamikaze kormány”, de súlyos betegen is cipelte nemzetünk terheit, miközben személyét még ekkor is nemtelen támadások sora érte. Ahogy halála előtt kevéssel nyilatkozta: „Én szolgálok, és addig szolgálok, amíg a nemzetnek haszna van belőle. Teszem, amíg tudom.” Így is történt. Tette, ameddig tehette.
E kettejük sorsát összekapcsoló különös napon hajtsunk fejet életművük és személyes áldozatuk előtt, tudván, hogy mindez nem volt hiábavaló. És még egy üzenet, Széchenyi kapcsán, Antall Józseftől, aki 1991. május 6-án mondott beszédet Széchenyi István és az Akadémia címmel a Magyar Tudományos Akadémián. E beszédében szól hozzánk, magyar nőkhöz is: „Széchenyi tudta azt, hogy a nemzet átalakulása, feltámadása elképzelhetetlen anélkül, hogy a nők, az asszonyok érezzék annak szükségességét. Ne csak műveltségüket, olvasottságukat adják hozzá – ami nemegyszer a férfiakénál is különb –, hanem a női realitásérzéket, a női kiegyensúlyozottságot. Mondhatnánk azt is: a nők józan, ösztönös alkotó érzéke szükséges ahhoz, hogy válságok közepette egy nemzetnek utat lehessen mutatni. Széchenyi szellemében a magyar nőtársadalomhoz is kell fordulnunk, ha újjáalakítjuk ezt az országot.” A mai válságoktól terhes világban ezt a lelki és szellemi igényességet, ezt a természetes józanságot tartsuk szem előtt mi is, akik Széchenyi István és Antall József alkotásait továbbadandó értéknek tekintjük.
Szerző: Lotte
Képek forrása: wikipedia.org
