A Balaton közös kincsesláda, melyből élete során szinte mindenki kivehet valamit, legalább egy gyerekkori táborozás, egy strandolás, vagy lángosozás erejéig.
Szép és csábító, de az örömöt nem adja magától, csak a gyerekekkel bőkezű. Amikor eljutunk ide, csak az a kérdés, hogy a gyerekeink öröméből éldegélünk, vagy mi is találunk vidámságot, hogy megoszthassuk velük?
Az önfeledtség olyan, mint vitorlásnak a jó szél – várni kell és készülni rá, mert a hajó nem repülhet rongyos vitorlákkal. Amikor teljesen egyedül bicikliztem a Balaton partján – sokféle vitorlást láttam. Én szinte repültem, ők egy helyben ringatóztak. Némelyik nagyon gondozott volt, akár rögtön kifuthatott volna a vízre. Más hajókon dolgoztak. Volt köztük reménytelenül elhagyatott is, amelyik a szárazföldön állt felfüggesztve, mint például a „Sarkcsillag”. Arra gondoltam, mennyit kellene valakinek dolgoznia azért, hogy a vízen ragyoghasson néhány napot, vagy csak órát?
De akinek vitorlása van, talán nem is gondol erre. Jobb is, ha mi nem gondolunk arra, milyen sok lépés, amíg megszületik a közös öröm, ha megszületik. A Balaton partja tele van jó strandokkal, de a strand a felnőtteknek nem mindig móka. Mindig akadnak kínzó testi szükségletek, mintha minden a test körül forogna: enni kell, inni kell, mosdókat keresni. Pecsenyeként sülünk, aztán locsolgatjuk magunkat, a végén mégis vacogunk.
Pedig a boldogsághoz kézzelfogható módon olyan kevés kell. Amikor legutóbb a strandon voltunk sok-sok gyerekkel, nem volt jó kedvem. Napszemüvegben ültem a víz partján, folyamatosan pásztázva a vizeket és partokat. Nagyon sütött a nap, de a napszemüveg elrejtett engem. Jó volt így elkülönülni. A gyerekek már vidáman játszottak. Ahogyan a homokot kapargattam céltalanul, eszembe jutott sok szép gyerekkori homokvár.
Hirtelen nem sütött már annyira erősen a nap, előttem hullámzott a gyönyörű Balaton, ringatózott oda-vissza, mindig elsimítva a finom iszapot a kis öbölben, mindig elhagyva engem. Úgyhogy elkezdtem én is homokozni a nálam maradó nagyobb gyerekekkel: egy egyszerűbb, lépcsőzetes piramist építettünk. Később a vállalkozás egyre hízott, a gyerekek hordták a homokot, kapartunk kézzel és lapáttal is, mintha az életünk múlott volna a vállalkozás sikerén.
Máskor mérgelődtünk volna a körülöttünk settenkedő, rombolásra éhes gyerekcsapaton. A pusztulás látványa is lenyűgöző, de mi nem ezt akartuk látni. Egyszer csak mégis elfáradtunk, mintha nagy éhség után egyszerre mégiscsak jóllaktunk volna. A Balaton vize békésen nyaldosta a vár lábát – úgyis ő kapta meg végül teljesen. Most már visszamehettünk mi is a szurkolni a bódékhoz, ahol mindig sercegnek a húsok, tocsognak a lángosok, habzanak a sörök.
