Ha nem vagy képes anélkül segítséget kérni, hogy ítélkeznél önmagad felett, akkor nem vagy képes segítséget nyújtani anélkül, hogy ítélkeznél afelett, akinek segítő kezet nyújtasz.”
Nemrég hallottam ezt az igen érdekes kijelentést Dr. Brené Browntól, akinek a világszemlélete, a kutatásai és a könyvei nagy hatással voltak rám.
Húsbavágó mondat, nem igaz? A mai kor értékrendje, hogy a versenyt és a győzteseket istenítjük. A sikeresek és gazdagok a példaképek tekintet nélkül arra, hogy milyen eszközökkel jutottak oda, ahol vannak. A gyerekeket sokszor már pár évesen versenyhelyzetbe hozzuk, ezzel akaratlanul is azt üzenjük nekik, hogy csak a győztesnek van létjogosultsága, a győztes erős, a többiek elbuktak. Ebben a miliőben képesek vagyunk-e még egyáltalán önzetlenek és ítélkezésmentesek lenni? A “tökéletes Facebook életek” árnyékában szembe merünk-e nézni azzal, ha valamely életterületen elbukunk? Képesek vagyunk-e valóban együttérezni azokkal, akik szükséget szenvednek és segítséget kérnek? Képesek vagyunk-e bevallani akár másoknak, akár magunknak, hogy van, amiben mi magunk is segítségre szorulunk?
Hiszen ez kell ahhoz, hogy együttérezzünk és ne sajnálkozzunk. Jobb, ha tisztában vagyunk vele, hogy minden ember életében vannak és lesznek olyan pillanatok, amikor segítségre szorul. A miénkben is. Ha segítséget kér valaki, segítsünk, de csak akkor, ha nem ítélkezünk, hanem együttérzünk. Ne azért hogy erősnek, nagyvonalúnak vagy sikeresnek érezhessük magunkat. Ha azért nyújtunk segítséget, hogy valamilyen módon értékesnek érezhessük magunkat, akkor az nem segítség, hanem üzlet, amelyben ráadásul szemérmetlenül kihasználjuk az erőfölényünket. Márpedig az erőfölénnyel való visszaélés jogi kategória.
Ilyenkor a segítségnyújtás nem más, mint egy üzlet, aminek a következők a feltételei: “Én adok neked, amit kérsz (időt, pénzt, ételt, figyelmet, stb.), te pedig cserébe lefekszel a földre, kicsi és értéktelen leszel. Én diadalmasan föléd állok, erősnek és értékesnek érzem magam. És persze gondoskodom róla, hogy sokan megtudják, én milyen erős vagyok és te milyen gyenge vagy.”
Így már nem is hangzik olyan jól, igaz? A gáláns grál lovag leesni látszik a piedesztáljáról…Mindenki, aki nem képes segítséget kérni, de másoknak számolatlanul szórja azt, valójában ítélkezik és a saját értékességét bizonygatja önmagának meg a világnak is. Egy olyan világban, ami győztesekre és vesztesekre oszlik, az ember sokszor úgy érzi nem tehet mást, mint minden erejét latba veti, hogy az előbbi kategóriába sorolódjon. Ha pedig nem megy, akkor legalább felépíti a győzelem és a siker látszatát. Ennek egyik módszere az ítélkezve való segítségnyújtás is. Szánjunk rá öt percet és nézzük végig az eddigi életünket! Vegyük számba azokat a helyzeteket, amikor valódi, ítéletektől mentes segítséget kaptunk valakitől! Utána emlékezzünk arra, milyen érzés volt, amikor keményen megfizettünk a segítségért! Ugye mekkora a különbség?Az első esetben szívvel kapcsolódtunk egy másik emberhez, a másodikban pedig kifosztottnak éreztük magunkat, akkor is, ha látszólag mi kaptunk.
Megtanulni segítséget kérni és elfogadni egy nagyon nagy lecke és a saját példámból tudom, hogy nem könnyű folyamat. Sok önismereti munka kell ahhoz, hogy ítélkezésmentesen menjen és az ember rosszabb napjain hajlamos visszaesni bárhol is jár az úton. A sok kudarc és visszalépés mellett is úgy gondolom, hogy ezen mindenkinek dolgoznia kell. Ha nem tesszük, kockáztatjuk azt, amiről valóban szól az élet és ami a legértékesebb benne – a számunkra fontos emberekkel való mély, meleg kötődést. Egy hideg, de tökéletesnek látszó jégvárban egyedül leélni az életünket nyomorúságos tapasztalat.
Czirják Eszter, család- és rendszerállító, Theta-floating coach
