Vigyázat, SPOILER!
Vígjátékot forgatni a saját nyomorunkról embert próbáló feladat. M. Kiss Csaba és Rohonyi Gábor rendezők azonban kiválóan oldották meg a megoldhatatlant. Okos, kifinomult humorral tárják elénk mindazt, amiről nem akarunk tudomást venni, pedig nagyon is hozzánk tartozik.
A film fő erénye mind a történetben hozott, mind az amatőr színészek által biztosított frissesség. Üdítően hat a nézőre, hogy végre új arcokat lát, s hogy az összes ismert, nagynevű színész (így Gryllus Dorka, aki a maga két percében, abszolúte mellék-mellékszereplőként is hatalmasat alakít – továbbra is imádat – valamint Schell Judit vagy Dobó Kata) apró jeleneteket, kis szerepeket kap csak. Az ember azt hihetné, azért, mert a készítők szándéka az volt, hogy velük „vigyék be” a nézőket a moziba, de a filmet nézve sokkal inkább az az érzésünk támad, hogy ez a megoldás azt sugallja: más is lehetne a szerepleosztás. Lehetnénk mi, magyarok a mellékesek, s lehetnének a cigányok a középpontban. S történik mindez úgy, hogy bár az ember torka gyakran elszorul, míg nevet a drámaiságukban is komikusnak ható jeleneteken, nemcsak átérezhetővé válik az össztársadalmi szinten megjelenő mellőzöttség és kitaszítottság, hanem valamilyen szinten elviselhetővé is.
Az első jelenetben látjuk a faluszéli cigányputrit – de ezúttal a Cserhátban, festői környezetben, napfénnyel, és egy végtelenül egyszerű és tisztalelkű, nagyon szerethető kisfiúval (Fingi – Lakatos Erik), aki szinte végig narrálja a filmet. S az embert végre nem nyomja agyon a vásznon látott szegénység és a külső környezet számára nehezen tolerálható életvitel, hanem bemegy a barlanglakásokba a szereplőkkel együtt, leül, körbenéz, és elfogadja, hogy ez van. A történet úgy kezdődik, hogy kiengedik a főszereplő cigánycsalád legidősebb fiú tagját, Áront (Nagy Dániel Viktor) az egy éves börtönbüntetésből (mivel összeverekedett az alpolgármester fiával, de hát csak ő került be, a másik verekedő valahogy megúszta a dolgot), és utazik a helyi Ikarus busszal haza. Egy kereszteződésben belefut a helyközi járatba egy csodálatos sportautó, s kiszáll belőle Gáspár Laci. A helyszínre rövidesen kiérkező rendőrök finoman elkezdik oktatni az énekest a stoptábla jelentőségéről, amikor is felhívja a figyelmüket, hogy a kereszteződésben nincsen tábla. Erre végig kell hallgatnia a szerv fejtegetését, hogy „persze a Művész úr nem olyan”, de hát rendőrtapasztalati tény, hogy a maga fajtája lopja a KRESZ táblákat, ugye…
Ezután már érezzük, mit is jelenthet a valóságban az a feszültség, ami akkor keletkezik nemcsak a helyi magyarok, de cigányok közül is sokakban, amikor az újonnan a faluba érkező katolikus pap meggyőzi a polgármestert és kihirdetteti, hogy a helyi roma közösség is indulhat a „futballbajnokságon”.
A cigány focicsapat kapitánya, a börtönből frissen szabadult Áron eldönti, hogy, bár számolni kell a közösséget esetlegesen érő hátrányokkal, nem lehet beszarni, beneveznek a bajnokságra, indul a mandula. Innentől jobban felpörögnek az események. A település alpolgármestere (Józsi – Schmied Zoltán) mindent megtesz annak érdekében, hogy a cigány közösségen belül komoly feszültségeket keltsen (mikor kifizetik a nevezési díjat, sőt, az első meccset a rendőrökkel szemben meg is nyerik), például késve utaltatja ki a segélyeket, hogy ezzel tántorítsa el a további szerepléstől hőseinket. A pap – és Isten – segedelmével azonban a „brazilok” kitartanak, és végigjátsszák a bajnokságot. A film tökéletesen eltalálja az arányokat: egyrészt látjuk azt, hogy a faluban is mellékes a helyi libalegelőn folytatott labdarugdosás (ugye sejtjük, hogy a foci árnyékáról sincsen szó valójában), mert az élet ugyanúgy megy tovább vele vagy nélküle is. Ugyanakkor a helyiek között lévő szakadék betemetésének, a meg nem értettségből, elutasítottságból fakadó feszültségek levezetésének tökéletes terepe a közös játék, így más oldalról kiemelt jelentőséget nyer a „foci” kergetése. (Minarik Ede óra tudjuk, hogy: „Kell egy csapat!”)
A bajnokság végére a cigányok összefognak, az utolsó, mindent eldöntő meccs hatalmas jelenete, amikor a környékbeli falvakból is átjönnek zenélve-táncolva szurkolni a cigányok. Külön poén volt, hogy a helyi cigányvajda is látni akarta a nagy eseményt, hogy büszke lehessen a csapatra.
A film attól szerethető, s attól hozza közelebb hozzánk a bemutatott problémát, hogy nem feszíti a helyzeteket a végletekig, hanem csak éppen addig, amíg a néző még szembe bír nézni saját magával, s át tudja értékelni akár a saját szerepét is egy olyan helyzetben, ahol a lényeget tekintve mindenki vesztes. Mert a libalegelőn nehéz túllépni és nehéz győztesnek lenni. A film mindezt tűpontosan tárja elénk, amikor azt látjuk, hogy a bajnokok buliján az alpolgármestert odahívja magához a cigányvajda, és kiperkál neki néhány tízezer forintot: a tartozását a még ki nem fizetett KRESZ-táblákért.
A filmet végül gyönyörű szimbólumban oldják fel a rendezők: a bajnok roma csapat kijut Brazíliába, ahol a kitárt karú Jézus szobra várta őket. Ahogy a pap hathatós közbenjárásával kialakuló alaphelyzet, úgy ez a lezárás is azt sugallja a néző számára, hogy a jószándék, a segíteni akarás igazi krisztusi értékek, melyek nem elválasztanak, hanem valahol mélyen összekötnek bennünket. Az örök vesztesekből pedig ezáltal talán minden olyan tulajdonság megmutatkozhat, melyek az életben igazán fontos értékek: a küzdeni akarás, a kitartás, az összefogás. S bár egy vígjátéktól nem várnánk, hogy szépen kidolgozott motívumokkal és egymásra építkező szimbólumokkal elgondolkodtasson, és önmagán túlmutasson, a Brazilok mégis ezt teszi. Azt üzeni nekünk, hogy csak így győzhetünk: egymásba kapaszkodva, mindannyian.
Orsi írása
