Évek óta megfigyelhető tendencia, hogy maga az ünnep körülményeinek megteremtése fontosabb, mint maga az ünnep. Fontosabb, mint ennek a gyönyörű ünnepnek az üzenete.
A csillogó körülménye megteremtése pedig a nők feladata, természetesen a hétköznapokból adódó egyébként is tengersok feladat mellett.
Az is természetes, hogy a nők az ünnepteremtést örömmel végzik, szívesen vállalják ezt a kihívást, de jellemzően túlnőnek a feladatok rajtuk és számos feszültséget okoz az, hogy egyszerre kellene öt helyen jelen lenni, megoldani, tüzet oltani.
Nagyon sok anyag szól arról, hogyan építsük fel a karácsonyt. Kész ütemterveket találhatunk a neten, meg forgatókönyveket. Mikor kezdjünk takarítani, kell e, és mikor kell ablakot mosni, függönyt mosni, tisztává varázsolni a nagyszoba szőnyegét. Mikor kezdjünk el foglalkozni az ajándékokkal, hol és mit vásároljunk, hogyan csomagoljunk, mikor szerezzük be az ünnepi menü alapanyagait. Azzal kapcsolatban is akad jótanács, mit főzzünk, hogyan nyerjünk időt még több, vagy más munkára.
Kevés tanács foglalkozik azonban azzal, hogy mit él át, belső ünnepét hogyan építi fel az az az ember, aki elveszik a karácsonyi őrületben. Hogyan ül majd az ünnepi asztalhoz az, aki a hangulat megteremtése érdekében végzett erőfeszítések áldozataként, olyan fáradt, hogy enni sincs kedve és türelmetlenül reccsen a gyerekre, ha az hangosan tépi le a csomagolóanyagot a vágyott ajándékról. Vagy rászól a párjára, hogy mozduljon arrébb, esetleg a rengeteg feszültség hatására perpatvar kerekedik abból, hogy nincs kedve-ereje kimozdulni otthonról, pedig KELL, mert várja a gyerekeket mindkét félről a nagyszülő.
Sok ember, nagyon sok nő, anyuka, háziasszony előtt ismert ez a forgatókönyv, amikor a nagy készülődésben és a mérhetetlen nyomás hatására elvész az ÜNNEP. Odaveszik igazi hangulata, intimitása és varázsa és csak a bejgli maradéka szárad az asztalon. A gyertya pedig nem szerető szívekre, hanem fáradt vagy sértett arcokra vetíti fényét.
Pedig lehet azt másként is csinálni. Megosztani igazságosan a munkát, terveket szőni jó előre. Nem feltétlenül arra fókuszálni, hogy mi kerül majd a fa alá, vagy mi lesz az ünnepi menü. Mert az is nagyon fontos persze, ahol gyerekek vannak, nagy a család. A külső körülmények IS szolgálják majd az ünnepet. De az igazi ünnep nem a karácsonyi zserbóban, nem is a töltött káposztában, nem is a százféle aprósütiben lakozik. A keresztény családok életében legfontosabb ünnep valójában láthatatlan és egész évben fejlődik. Egymásra figyelés, szép szavak, apró, egymást segítő, támogató jócselekedetek mentén. Ahogy, amikor kivesszük egymás kezéből a munkát. Ahogy átvállalunk és nem dühödten hárítunk feladatokat. Egyensúly, egymás felé érzett és kimutatott tisztelet. Szeretet. Szeretetre épülő kommunikáció. Hűség. A család mindenek feletti megtartása építi a Karácsonyt. Az ünnepet megelőző hetekben még fontosabb ezekre építeni.
Mert ha mindez nincs, akkor hiába gőzöljük tele a konyhát, hiába sütünk főzünk. Pláne ha egyedül süt főz az, aki egyedül már nem is bírja. Elveszik majd a jóérzés, kiszökik az ajtón, ki az ablakon. Akkor is, ha százféle színes üvegmatricával akarjuk benntartani a hangulatot. Semmit se ér majd a mesterséges, megvásárolt ünnep-védelem, az izzók fénye is elhalványul akkor, ha valakit maga alá temetnek a feladatok.
Mert az ünnepet nem lehet csak úgy létrehozni, és nem is egy emberes feladat. Oda család kell, szövetség. Belső fények találkozása. És majd akkor is lesz varázs, ha csak egyféle sütemény kerül az asztalra, és elfelejtettük a csillagszórót és nem patyolat a lakás. Ha foltos marad a szőnyeg. Mert a fókusz nem a külső dolgokon feszül, hanem befelé tekint majd.
Ezért kár, ezért felesleges az ünnepi előkészületek során a külső-belső nyomás, engedjük el inkább. Teremtsünk szívből fakadó ünnepet és erre tanítsuk meg a gyerekeket is.
