„Ha a szíved csordultig telt, akkor már nem beszélsz – hanem énekelsz. És ha a szíved túlcsordul, akkor már nem énekelsz – hanem táncolsz.” / Tony Parsons/
De akkor is a lélek gyógyító eszköze, módszere a tánc, ha nem boldogsággal, hanem fájdalommal csordul túl a szív. A tánc segít elfeledtetni a félelmet, a szorongást, a bizonytalanságot, a haragot. Kimossa a lélekből az élet mérges gőzeit. Mozgásba lendít és addig tart mozgásban, míg ki nem tisztul a szív.
Nem lehet a történelem folyamán rámutatni egy bizonyos szakaszra, se egy dátumra, hogy innentől táncoltak az emberek, előtte pedig még nem. A tánc, ahogy a dallam is, egyidős az emberiséggel. A gyerekek is, fejlődésük igen korai szakaszában elkezdenek táncolni- tipegnek jobbra-balra forognak, bólogatnak – minden testrészük mozgásban van, ritmusra hajladoznak- élvezik a pörgést és szemmel láthatóan teljes szabadságot élnek meg táncuk alatt.
Nem csak azért boldogok és szabadok, mert a felnőttek, a szülők nevetéssel, elismeréssel, tapssal, biztató szavakkal erősítik bennük azt, hogy táncolni jó. Maguk is érzik azt. Azért kelnek táncra. Mégis, mire felnőnek a gyerekek, jelentős részük számára a tánc az bizonyos eseményekhez kötött, merev – olykor kötelezőnek érzett – formalitássá válik, ami zavarba ejtő is lehet számukra. Kényszeredetten táncba mennek – esetleg- egy esküvőn, egy szalagavató, vagy egy bálon. Meg szórakozóhelyen is, de sokan ott is inkább csak szemlélik mások táncát, topogását, forgását.
Nagyon sok ember kívül marad a táncon, pedig tisztában van annak testre és lélekre gyakorolt pozitív hatásaival. Nem szereti önmagát látni, elképzelni tánc közben- ahogy akaratlanul jár a kéz meg a láb, furcsának látja sajátfejtartását, arcát…. pedig ha úgy szeretné mindenki önmagát, ahogy kell, akkor saját táncát is csodaszépnek látná, és nem mondaná azt, ha dicsérik: „Á én olyan kis bénácska vagyok.” Pedig nem. Egyetlen táncmozdulat se esetlen, ha azt a mozdulatot a szív diktálta, ha a szív adja a ritmust.
Ha érzések vezetik a végtagokat, ha azok lóbálják, meg döntik jobbra meg balra a törzset, ha érzések izzanak a szemekben, ha azok húzzák mosolyra a szájat. Nem lehet esetlen és szégyellnivaló egyetlen mozdulat sem, mert a tánc felszabadít. A tánc adja meg azt a magabiztosságot és bátorságot, ami ahhoz kell, hogy kilépjünk félelmeink kalodájából.
Nőként talán még fontosabb a tánc és a tánc elfogadása, gyakorlása. Nem csak azért, mert női rítusok segítője és bizonyos táncok termékenységfokozó hatása is figyelemre méltó. Azért is, mert nőként a tánc olyan önkifejezési lehetőség volt a kezdetek óta, amelyet nehezen lehet, talán nem is lehet megzabolázni. Olyan ősi eszköz, amely segítségével az élet minden mozzanatát és ÉRZÉSÉT el lehet mesélni úgy, hogy egy szó se hagyja el a nők száját – mégis érti mindenki, aki azt a táncot nézheti.
Érdemes hát nehéz életszakaszokban vagy akár egy-egy nehéz nap során a tánc erejét segítségül hívni. Lerázni a megszokás béklyóit, egy kicsit önmagunkra találni – akár otthon, a saját hálószobánkban egy tükör előtt, vagy megkeresni azokat a lehetőségeket, – és nekünk való táncokat- ahol módunk nyílhat ennek a szabadságnak a felélesztésére. Táncköröket létrehozni, táncba hívni barátnőinket, akár kolléganőket is. Megélni azt, hogy lehetünk sokfélék, akárhányféle szándékkal és indíttatással, gondolkodjunk akár nagyon eltérően: a tánc elmossa a határokat és a különbözőségeket. Segíti a megbékélést, az elfogadást és az összeolvadást nagyon sok területen.
Úgy segíti az összeolvadást, hogy közben elősegíti a teljes autonómia megélését. Segít abban, hogy megismerjük önmagunkat, kifejezzük önmagunkat, és olykor szó szerint kiálljunk önmagunkért -akár egy kör közepén tánc közben. Bátran, szabadon, mindenre készen.
A tánc fontos kapocs a női közösségek kiépítésében és megtartásában, érdemes a tánc rendkívüli erejére és hatásaira építeni, mert csak jót hozhat az életünkbe.
